Őszintén? Nem tudom, hogyan. Ettől még igen a válasz. Az előző kérdésre, még mindig igen a válasz. Pedig már majdnem lebeszéltem magamat.
Nemet mondani tudok, ismerem az utat. Tudom, hogyan kell lemondani, szomorkodni, elszenvedni és sírni. Tökéletesen megy a gyakorlat. A végtelenségig gyakoroltam, ismételtem oda s vissza. De szeretném, ha ez egyszer, és még sokszor, másképpen volna!
Igent szeretnék mondani, de nem látom az utat. Nem tudom, hogy mi lesz utána, hogy hogyan is válik valóra. Igen, és..?
Elvárom magamtól, hogy tudjam, de ha nem rendelkezem válaszokkal, akkor boldogan áradok vissza a nem-mondásba. Vissza az előző kérdéshez, amire már annyiszor adtam világos választ. Megint, mindig, ugyanaz?!
Sosem kérdeztem meg, hogyan csináljam máshogyan. Hogy ha igen, akkor mégis hogyan?
Pedig a válaszok megvannak, csak a kérdést kell feltennem magamnak. Feladni a leckét a világnak. De ha nem kérdezek, akkor várhatom a választ! Élhetem megint, mindig, ugyanazt. Az ismerős utat.
Felelj élet, hogyan váltsam valóra, ami a szívemben van? Kérlek, mutasd az utat – mert az előző kérdésemre, ezerszer is igen a válasz!
Tudni akarom, hogyan..
