Mersz csendben maradni? Sétálni el, a kedvenc naplementédbe sétálni el. Hiszed, hogy hallanak? Némán, láthatatlan. Féled, hogy megfeledkeznek rólad? Elfelejtik, amit nem szabad. Igyekezel, hogy hangosak legyenek a szavak? A szavak, amik semmit nem mondanak. Félelemre pazarolni a rezgést, oly szomorú kezdés. Amikor tudod jól, ez az élet az. Érzed, hogy emlékezni fognak. Bízol, mert erre tanítottak. S, végül csendben maradsz – bátran. Hisz hallanak.
Valami történt. Keresem, kutatom az okot, akkor is, ha reménytelennek tűnik meglátnom. Valami csak történt!
Tükröm vagy, tudom. Kedves, kitartó tükör, amelyben ezerszer és még többször láthattam meg magamat. Szembesülhettem mindazzal, ami bennem van. Most nézem, keresem magamat benned, s nem találom. Elvesztem volna?
Nem szívesen fordulsz felém. A szemed lesütöd, takargatod a felületeidet, menekülsz a fény elől. Én menekülök vajon? Bujkálok? Mi fáj ennyire, amit nem szabad megmutatnod?
Egyszerre keresem magamban, s benned az okot, hisz én is tükröd vagyok.
Neked fáj valami? Mit nem szabad megmutatnom? Mi szorítja a szívedet, amikor ismerős tekintetemben felismered magadat?
Most már mindkettőnknek fáj, ahogyan a tükreink repedezni kezdenek, s félő, hogy ripityára törnek. Nem akarom, hogy ez történjen! Ugye te sem akarod ezt..?!
Én taszítalak? Te taszítasz?
Mit taszít téged bennem, ami benned is benned van? Mi taszít engem benned, ami bennem is bennem van? És mondd, hova tűnt az, ami mindkettőnket vonzott?
Valami csak történt..
Meséld el, nyílj meg, öntsd rám. Folyó vagy, s medred vagyok, amiben folyhatsz. Bizalmasod vagyok. Értő vagyok. Odaadó vagyok. Több vagyok.
Nem csak a tükröd vagyok. Lehetek más, bármi, amit kívánsz.
S, ha többé nem találjuk magunkban, egymásban a vonzást – feldolgoztuk a köztünk lévő taszítást – köszönthetjük az elmúlást. Többé nem lesz köztünk erőhatás.
Lehet így is. Lehet máshogyan is.
Mit mondasz Lelkem, hogyan legyen?
Tudod, a csodás égből hívtak ide, tapasztalásra. Megnyitották a teret szeretettel, szerelemmel, ősi egységgel. Rohantam! Azt ígérték vigyáznak rám, óvnak, s nem hagynak magamra.
Tényleg ezt ígérték? Tényleg ezt akartam?
Szétfeslett az egység, a biztonságos tér, amiben mozogtam. Kihullott alólam a talaj: többé nem éreztem, hogy dolgom, hivatásom volna. Vissza az égbe – gondoltam – úgysincs gyökerem, mi visszafogna.
Szeressenek, fontos legyek, tartozzam valahova. Ennyit akartam. Hogy számítsak. Tényleg ezt ígérték? Tényleg ezt akartam?
Fáj kimondanom, őrjítő fontolgatnom, de a szívemben igaz. Magamnak választottam. Ezt a talajt, ezt a sorsot, ezeket a pillanatokat. Ezért vagyok itt, jelen a tapasztalásomban, hol emlékezve, hol elfeledve önvalómat. Gyökerek nélkül, apró magvakban, csak sodródva a világban. Örökké az égbe vágyva.
Megérkeznék, kapaszkodnék, növekednék – leföldelve, esélyt kapva, táptalajban. De kiköp a föld, nem képes a befogadásra. Azt mondja, dolgom van. Újra és újra útnak indít, messzire, távolabbra, a világ végén is túlra. Dolgom van – búgja. Aztán hazahív, mintha az egész csak szórakozás volna.
Az otthont, találjam meg magamban – súgja – legyek bárhol is a világban. A termőföldet álmodjam, s teremtsem magam köré szorgosan. A szeretetet daloljam, a sebeket gyógyítsam, s mindezt, kezdjem magammal:
Gyökércsakra, égi mantra, nyílj meg magvam, s áradj a világra! Törd meg burkod, engedd fájdalmad, bízz az égben, s kapaszkodj meg a talajban. Nyisd meg tered, szülj szeretetet, s teremts világot, melyben virágozni érdemes. Növekedve, nyújtózva, lassan, légy égig érő fa! Add oda magadnak, amire szükséged lett volna. Szeresd oda a múltba, öleld meg a jelenben szorosan, s töretlen, álmodd a jövőbe tiszta szándékkal. Add oda mindenkinek, hisz tudod, végtelen a forrása: légy csatorna – égig érő fa – mi összeköti az eget a talajjal!
Boldogulni. Ismerni a boldogság útjait, módjait és mindenkor bizalommal hozzájuk fordulni. Körbenézni, s akárhol boldogságot lelni. Magamba lesni, és magamban is boldogságot ölelni. Boldognak lenni, boldogulni!
Szerencsét próbálni. Kipróbálni milyen, amikor tényleg szerencsém van! Nem megkérdőjelezni, hogy van-e szerencsém egyáltalán – szimplán kipróbálni, átélni a szerencsét magát.
Tehetőssé válni. Tenni tudni. Dönteni, lépni, reagálni, megtenni mindent, amit meg szeretnék tenni. De szerencsés is tehetősnek lenni!
Szívlelni. A szívemben és a világban azonos dolgokat lelni, s azokat szeretni. Lelkesíteni és lelkessé válni, a lelkünkre emlékezni. Kapcsolódni, összekötő kapcsainkat egymásba kapcsolni.
Világítani. A világot látni, mutatni. Elképzelni, képként látni. Megvalósítani, valósággá tenni. Létrehozni, lét-re, a létbe hozni. Megérezni, előre érezni. Érzékelni, érzékeinkkel érezni.
Sugározni, belső sugarainkat szerte-szórni. Értékelni, értékként kezelni. Becsülni és becsben tartani. Egy-szerűnek lenni, egy-esülni és egy-ütt a szavak csodájára járni!
Csipkedi a szívem, de az máris repes – mondhatni menthetetlen. Azért örülök, hogy ilyen!
Árkon, bokron vezet, akkor is, ha félek: szüntelenül érez.
Ösztönből szeret, túlvilágian, a maga megmagyarázhatatlan módján és végeláthatatlan síkján. Amit egyszer megölel, azt sosem felejti el – szüntelenül dobogja, amíg világ a világ.
Jóllehet, talán nem tudja milyen üresen, és nehéz is lehet állandóan, ennyi érzés ölelésében: ő így teremtetett.
Fáradhatatlan, naiv a lelkem, de szeretem, hogy ilyen – hisz ajándék vele minden egyes ütem!
Viharod mélyen, csillapíthatatlanul kavarog benned. Némának hiszed, de állandóan sziszeg. Dühösen. Így csak pislákol a fényed.
Látom már a sötétet, érzem – pont úgy, ahogyan mesélted. Tudom, hogy mar, s hogy téped magad érte. Ettől féltettél, magadtól – hiába is neveztél fénynek.
Talán nem hittél bennem, vagy nekem. Nem bíztál, de úgy igazán senkiben. Vándor lettél, mert úgy könnyebb. Csavargó, honvággyal a szívében. Így jársz lelked sötétjében.
Árnyékként, félig holtan, alig jelen. Kővé dermedve, otthont vágyva, némán kérve, elesetten. Persze emelt fővel, határozottan, hitelessé téve színészeted.
De tükör szemed túl beszédes – ha akarnád, se rejthetnéd el. Előlem, nem. Megígértem, hogy fényed leszek, s világítok, ha kéred. Te hatalmaztál fel, emlékszel?
Talán ideje kérned. Sötéted a fényben, társra lel.
Kérd arra, hogy legyen ugyanolyan. Mert szeretted, ismerted, szívedbe vésted úgy, ahogyan van. A változás pedig, ebbe a békés emlékképbe csak zűrzavart hozna. Fejtörést okozna, nehézkes volna átrajzolni az ismerős illúziódat, elengedni és beengedni az újat – bárcsak ugyanolyan volna!
Kérd arra, hogy változzon meg. Mert ez a mostani túl bonyolultnak bizonyul, nem elég kedves a szemnek, nem fér bele a két kézzel szorított értékrendbe. Másként képzeled, de a valóság nem ér hozzá fel. Jobban szeretnéd, ha másmilyen lenne – és bárcsak megtenné érted!
Kérd arra, hogy maradjon. Kérd arra, hogy menjen veled, vagy, hogy menjen nélküled. Kérd, hogy várja meg, majd tisztelje a döntésed. Kérd arra, hogy nevessen másképpen, hogy reggelente mindig békésen ébredjen. Kérd, hogy nézze el, hogy gyorsan felejtsen, hogy semmiképpen ne fújja fel. És kérd arra is, hogy emlékezzen, rád és az igényeidre.
Ha mindenképpen kérni akarsz..
Kérd arra, hogy éljen szívvel-lélekkel, hogy szánjon időt magára, önismeretére, vágyaira és félelmeire. Kérd arra, hogy meséljen, hogy nevessen, hogy bolondozzon veled – de sírjon is, ha kell. Kérd bizalomra, hogy avasson be.
Kérd arra, hogy legyen akármilyen, olyan, amilyen szeretne. Kérd, hogy az álmai felé lépdeljen, hogy egy darabon elkísérhesd. És kérd, hogy az élete része lehess, hogy megtiszteljen jelenlétével, és időt tölthess vele. Kérd arra, hogy adja a kezét a kezedbe, hogy a szemébe nézhess. Kérd a közelséget, hogy igazán megismerd, csodálhasd, becsülhesd. Majd kérd arra, hogy figyeljen – és köszönd meg!
Kérni ilyet is lehet..
Elefántom vagy, tényleg. Kétségtelen. A minta, a térkép, a vezér – a törődés az életemben. Tudod az utat mindannyiunk helyett:
Azzal töltöd életed, hogy tanítasz engem. Bejárod az összes utat velem, amíg megjegyzem. Meséled az ősöket, a családi történetet, megmutatod az összes vízlelőhelyet. Segítesz leszedni a leveleket, hogy egyszer egymagam is elérjem őket. Te vagy a búvóhelyem.
Ráncod végtelen, útvesztő az emlékekben. Bőröd bőröm, hasonmása az eredetinek. Mozaikunk az élet. Az értéket, amit képviselsz, szívembe vésted. Szavak nélkül is megértesz.
Elefántom vagy, tényleg. Maga vagy az élet!
Egy napon én is elefánt leszek!
A szemünk tán csak bőrt lát, de pezsgés van ott, örök mozgás, változás. Megérzem, ha hozzám ér az energiád. S, nem csak akkor, amikor a kézként felém nyúló energianyaláb fizikailag is simogatja a testet, amiben itt vagyok, jelen – azt, ami megtestesíti lényem. Akkor is, amikor álmodsz, amikor csak gondolsz, amikor beszélsz velem. Mindent, amit adnál nekem, megkapom, hisz nekem adod: sugárzod felém az érzéseket.
Érezzem magamon, éljem át, képzeljem a sorsodat. Akkor is, ha nekem azt nem szabad.
Vajon másikat kaptam, vagy ugyanazt? Megérint a gondolat.
Hisz mindig enyém a tiéd másik oldala.
