Akármerre lépünk, talpunk alá keveredik egy, még száradó félben lévő érzelem, melyet valaki már úgy-ahogy elengedett, de azért még mindig fájó pontnak él meg. A földön hever, átsétál rajta a tömeg. Enyém is, meg a tiéd is lehet.
Önkéntelen járunk lábujjhegyen, hisz mindenhol ott vannak a levelek – rájuk lépni zajos, kellemetlen. Hiába vagyunk türelemmel, egyre több lesz. Már a kis szellőtől is zörrenünk, a szárazságban törünk, majd az esőben rejtjük el könnyeinket. Bármikor földre hullhat féltve őrzött levelünk, ha kedveltük, ha csak megtűrtük, de akkor is, ha szívünk szerint soha nem eresztettük volna el. El kell engednünk!
Vajon a fáknak is fáj ereszteni a levelük?! Rögeszmésen gereblyézzük a kertet, mert nem olyan, mint régen. Nincs rend. Kupac hátán kupac – halomban állnak az érzelmek. Minden olyan szemetes! Számunkra szemét az, ami kikerül belőlünk, s többé már nem részünk, hiába volt az imént még fontos alkotó elemünk.
Összeszedjük, kidobjuk, és nem hagyjuk, hogy táptalaj váljék belőle. Pedig most van itt az ideje! A zajos lépteknek, a félig meleg napsütésnek, a hidegrázásnak, durva szélnek és a szomorkás esőnek. Könnyeknek, nehézségnek, a legnagyobb, legnehezebb leveleknek. Igazán tisztelhetnénk őket.
Mert ha lehullnak a levelek, puritán lesz minden. Nem lesznek díszek, hangos zörejek. Egy ideig magunk leszünk, meztelen, majd a természet betakar minket – idővel. Előtte kezünkben a feladat, hogy megéljük a levélhullást, hogy tiszteljük saját, egyéni őszünket. Vetkőztessük lelkünket, tisztuljunk meg, vessünk számot, takarítsunk be: érjünk meg arra, amire lelkünk kijelölt minket!
Levélhullásra fel!
