Persze, veszed a levegőt, nem vitás – nem is erről beszélek, hanem a pillanatokról, melyeket lélegzetfojtva élsz meg. Annyira koncentrálsz, annyira szeretnéd, annyira igyekszel, annyira fontos neked, hogy egy igazán mély, éltető lélegzet sem fér bele. Nem fér bele, mert hátha megremeg a kezed, hátha elillan a nehezen elkapott pillanat, hátha történik valami, ami miatt füstbe megy a dédelgetett terv.
Pár felszínes szusszanat a fulladás ellen, de azon kívül a lélegzés most várhat! Ugyan mit számít néhány kihagyott ütem, egy pillanatnyi megállj a testnek s a léleknek?
A lélegzés – ha jól meggondolod lélek-zés – az összekötő kapcsolat lelked és a világ dolgai között. Belső figyelmed ritmikusan, a maga ösztönös módján árad ki a tapasztalni vágyott tünemények sorára, már ha nem állsz az útjába!
Olykor azért akad el a lélegzetünk, mert legszívesebben eltűnnénk a tapasztalt pillanatból, mert túl nehéz, mert túl szívfacsaró, már-már kibírhatatlan. Ilyenkor összeszorítjuk a fogunkat, visszatartjuk lélegzetünket, sőt, néha még a szemünket is becsukjuk, csak legyen már vége a tapasztalásnak.
De emlékezz csak! Nem ezt teszed a legcsodásabb pillanatokban is? Szinte elfelejted, hogy hogyan vedd a levegőt, megáll a világ és egy pillanatra megdermed minden. Nem mersz levegőt venni, mert félsz, hogy elmúlik a pillanat. Ez a félelem meggátol abban, hogy áradj, hogy beleereszd magad a legszebb pillanatokba. Olyan, mintha kispadra ültetnéd a lelkedet, mintha azért nem engednéd tapasztalni, mert tudod, hogy a pillanat tova fog majd szállni. Engedd magad lélegezni!
Tapasztalni jöttél, áradni, belefolyni. Felszabadulni minden egyes lélegzettel, kiereszteni a szellemet a palackból, együtt rezegni a világgal. Engedd magad lélegezni! Engedd magad érezni, lüktetni, átjárni, eggyé válni!
