Értsd szerelemre, barátságra, családra – bárki fontosra:
Úgy élem az életemet, hogy remélem, tudom, és bizakodva bízom abban, hogy lesz még olyan pillanat itt, ebben az életben, amikor könnyes szemmel nézünk a másikra, és bizalommal építjük újra egymásban azt, aminek magunkból helye van a másikban. Így, ezzel a hozzáállással pedig nehéz megélni azokat a bizonyos kitüremkedően rossz napokat: mert várom, hogy egyszer csak betoppansz, egyszer csak segítesz cipelni a súlyt, és egyszer majd nem nézed végig a szenvedésemet, hanem visszatérsz az életembe, és fogod a kezemet közben.
Bennem van a kettőség: egyrészről bármi áron várom, hogy gyere, és újra az életem része legyél – tele vagyok jó érzéssel. Másrészről pedig bosszankodva kérdezném meg tőled, hogy erre előbb miért nem voltál képes. Azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy ez miért nincs így rendben.
Hálásnak kellene lennem azért, mert egyszer már voltál. Az pedig, hogy ilyen nyomot hagytál bennem, és nagy az űr a helyeden, egyet jelent: fontos voltál nekem. Köszönöm a lehetőséget!
Talán úgy kéne várnom a holnapot, hogy nem nézek már hátra – talán úgy minden jóval egyszerűbb volna. De nem vagyok az egyszerű híve, nem tehetek róla.
Nem felejtem szívemben azt a folyamatosan ismétlődő mondatot, mely szerint szüntelenül várlak vissza. Most már tudom, mit jelent elveszíteni, milyen az életemet nélküled élni. Tudom, mit akarok. Ezért abban a tudatban élek, hogy bármelyik pillanatban újra az életem része lehetsz – s én mindennap ezért mondok köszönetet!
