Mondhatnánk, hogy egy elmúlt, előző élet zenél bennem. De ezek a dallamok csak azért szólalhatnak meg, mert valahol még most is léteznek.
Kell.. úgy értem szabad. De talán a „kell” nyomatékosabb. Jó volna játszani! Játszani igen, nem játszmázni! A kettő nem ugyanaz. Felszabadultan, nyugodtan és izgatottan játszani az életet – semmiképpen sem
Mindegy, hogy őszinte vagy-e. Hogy kifelé, a nagyvilágnak ki tudod-e mondani, szavakba tudod-e önteni. Te ott, belül, ezerszázalékig hallottad a választ. A kérdést, ami mindig zaklat, a traumát, ami feldolgozatlan,
Oké, de miért pont most? Kigondoltam, gondolod. Vártam rá, tudatosan készültem, érzéssel. Bizonyos. Mondjam, hogy nem így volt? Egyszer csak tudtam, hogy ezt akarom. Hogy ezt kell csinálnom. Nem maradt
Lusta dolog nem kitalálni, hogy mit szeretnél, amikor saját kívánalmaid kellene lesni! Időfecsérlő a félelmeidről beszélni, ha egyszer mindet vággyá tudod alakítani! És fárasztóan megszokott kételkedni, pedig éltetőbb volna bízni
Pedig bizonyos, hogy erre az élet-eseményre megszámlálhatatlan embert hívtak meg. Rég látom azokat, akik visszajeleztek. Látom az érdeklődőket. S, tudom, lesznek, akik visszalépnek. Meg olyanok, akik az utolsó pillanatban érkeznek.
