Kérnéd a végtelent, hogy többé ne legyen végtelen? Helyette legyen véges, ideiglenes, és ha teheti, akkor inkább múljon el? Nem kérnéd erre.
Így azt se kérd, hogy ami bennem van, az múljon el. Mint a piros virág – tűz – a dzsungel könyvében, úgy lángolnak bennem az érzelmek. Kaptam őket, elhozhattam őket onnan, ahonnan indultam. Igaz, nagy részüket szétszórhatom itt, körülöttem a világban, de a változatlan részt viszem vissza oda, ahonnan hoztam.
Úgyhogy nem, nem fog csak úgy elmúlni, kihunyni, elszunnyadni az, aminek lángolnia kell. Végtelen marad bennem az, aminek annak kell lennie, mert a változatlan a változókon túl mindig is ily módon lüktetett bennem.
Nem véletlen, hogy ilyen a szerelmem!
