Kopogsz, de nem nyílik. Mindig nyílott, de most nem nyílik.
Sosem nyílott igazán? Nincs jogod ezt feltételezni.
Oké, fáj. De ez boldogság. Van egy ajtó, ami kopogásra vár.
Te vagy a kopogás.
Megértem, ha keresed és kutatod. Az okot. Ha félsz, amikor úgy tűnik, nem találod. Az érzések benned, miért olyanok, s mikor lettek azok. Mitől lettek azok. Tudni akarod. Érteni, jóváhagyni,
Lépcsőfok, amire egyedül lépsz fel. Lent hagyod, ami többé nem téged illet. Ott hagyod a bizalmatlanságot, ami úgyis csak ritkán, szinte sosem hagyott nyugton. Megtettem mindent? Igaz-igaz módon élek? Nyavalygok
Őt akarom, vagy magamat. Őt vagy mást, melyik verziómat? Nem vagyok biztos, pedig tudnom kéne, s ez így tarthatatlan. Amíg nem tudom.. nem próbálhatom meg? Lehetek csak úgy, kíváncsi? Felfedező?
Gyakran bennem van a vágy, hogy olvasás közben aláhúzzam könyveimben azokat a részeket, amelyek különösen kedvesek nekem. De rendre nem teszem, valamiért nem visz rá a lélek. Az jár ilyenkor
Csipkedi a szívem, de az máris repes – mondhatni menthetetlen. Azért örülök, hogy ilyen! Árkon, bokron vezet, akkor is, ha félek: szüntelenül érez. Ösztönből szeret, túlvilágian, a maga megmagyarázhatatlan módján
