Mesélj a lelked egy darabjáról! – kérjük erre a másikat. Na, jó, de milyen érzés ez? – kérded. Tényleg erre lenne szüksége a szeretteimnek? Milyen tapasztalás lehet számukra, amikor a kedvükért perspektívát váltok, s velük együtt gondolkodom? Amikor nem csak bólintok a terveikre, hanem kérdezek is, rajzolom is őket, és őszintén velük együtt hiszem, amit ők is hisznek? Milyen érzés ez?
Én mennyeinek mondanám. Olyan, amire nem számítasz, ami váratlanul ér, mégis úgy öleli körbe a szívedet, hogy sziklaszilárdan tudod, nincs csillag az égen, amit ne érhetnél el. Hisz ez az egész felemel. És nem ilyenről kellene szólnia a beszélgetéseknek? Úgy kérdezni, hogy eltéveszthetetlen legyen a tiszta szándék, olyanról érdeklődni, ami a szívnek ajándék, majd csillogtatni a szemeket, hogy az őszinte, gyermeki tekintetek végre ölelkezhessenek?
Ne szólna másról a kérdez-felelek, mint a szavakkal még kifejezhető, legmagasabb szintű kapcsolódásról – az olyanokról, amikért örökre hálás leszel! Beszélgessetek!
