Hittem, hogy az élet legboldogabb fele a csúcspillanatokban van.
A mérföldköveknél, a nagy események mentén.
Most hiszem, hogy a megkönnyebbülésnél.
Sokan úgy képzelik az önismereti alkalmakat és az egyéni terápiát, mint a foghúzást. Bizonyosan kínszenvedés, szomorkás, fáj!
Ha igazán jóhiszeműek vagyunk, talán feltételezünk egy áhítatott AHA-élményt.
Katarzissal viszont egyáltalán nem számolunk. Megkönnyebbüléssel, tiszta könnycseppekkel, reménnyel, új, bizsergető energiával még gondolatok szintjén sem játszunk el.
Pedig azt hiszem, az élet legboldogabb fele valahol itt van.
Persze, a csúcspillanatokban. Meg ezekben, az aprókban.
Belépni egy ajtón borzalmas állapotban és kimenni rajta szinte szárnyalva.
Mi ez, ha nem csoda?
A boldogság maga.
