Benne vagy. Túlságosan fáj.
Végre kint vagy, véletlenül sem akarod átérezni újra.
Bárcsak ne lopna el a jelenből a darabokra törött, a trauma.
Gyógyulni fogsz. „Majd az idő megoldja.”
Neked lassú lesz, sosem elég jó, utálatos.
A melegség hidegség után, legfeljebb gyalázatos.
Nem elég remélni, hogy elmúlik?!
Szétszakadsz, vacogsz. Még inkább.
Ettől az egésztől, undorodsz. A próbálkozás a boldogságra, füstbe ment terv.
Már egészen kiábrándulva: mire fel a véget nem érő belső munka?
Azért dolgozol, hogy ne keveredj túl nagy kalamajkába. Hogy átvészeld horzsolásokkal, ismerd magadat és védd, ha túl nagy a vihar. Amíg fázol, darabokban vagy, állandó törésre készen.
Azért dolgozol, hogy túléld, mert már a közepén vagy. Hogy mozdulj onnan, magadért, az ezer meg ezer színes arcodért, ami a szomorún túlmutat. Folyó lehess, érzelmekkel, hideg és meleg áramlatokkal.
Azért dolgozol, hogy a derűd alatt, a bájos mosoly mögött valódi érzések legyenek. Tér, kapcsolódási képesség, szikrás dobogás, amit valaha elvesztettél. Helló, szenvedély, megismersz? Még ismersz?
Azért dolgozol, hogy jelen tudj lenni. Az árnyékvilágból magabiztosan és végérvényesen kiszakadva, a boldogság ajtaját páros lábbal berúgva. Félsz és mész:
Meghalni. Új valóságba születni. Élesen létezni. Ég veled trauma?
Azért dolgozol, mert érzed, lehetne ezt jobban.
Miért, kiért, hova..
Sokkal jobban.
