Hogy van az, hogy csak én hiszem? Hogy egyedül kell? Hogy ez az egész szembemegy mindennel, és mindenkiével. Mindenki történetével.
A világ tele jelekkel, de senki nem figyel. Mindenki mást lát, mást hisz el. Mintha csak egy út lehetne, mintha nem lenne A és B terv. Vagy másik százezer. Legalább végtelen, megannyi lehetőséggel.
Miért kotyog nekem mást, miért súg különbözőt a fülembe? Miért tudhatom, miért van bizonyosság a zsebemben? Ne mondd nekem, hogy téveszme! Érzem a szívemben!
Nem mondom, sok bennem a kérdőjel, de tudom, hogy a forrásom a legigazabb hely. Bízom benne. Te és én, mi ketten, sosem lehetünk ugyanazon a térfelen. Hogyan is lehetnénk, hisz kiegészíteni a másikat, ennyit jelent. Te vagy a másik felem, s én a tied. Arra szerződtünk, hogy mást élünk meg másként, teljesen más időben, minőségben, érzéssel.
Miért hasonlítanám a jövőt a jelenhez? Rángatnám a múltat, hogy feleljen, vonnám kérdőre?! Sosincs ennek ideje. Mindig van, de talán még sincs itt a helye! A bölcs bennem, tudja ezt. A mártír bennem, többé nem szenved. A gyógyító felébred. A kétkedő köddé lesz. A hitetlen világgá megy. Az álmodó beszélni kezd. A teremtő, teremt:
Az vagyok, akit a szerelme felismer. Az vagyok, akit a hite felemel. Az vagyok, aki világít a sötétben. Az, akinek virágba borul az élete.
