Dolgozol a múlton, s közben a jövőt teremted.
Ráadásul békésen csókol meg a jelen.
Ilyenkor aztán igazán megölel az élet.
De nem vagy más, mint szellem. Rettegő hazug, aki tényleg nem emlékszik semmire. Olyan mélyen tűntetted el a nyomaimat, mintha soha nem jártam volna bensődben. Mintha azok a keserves évek
Nem olyan egyszerű felismerni a megfelelési kényszert, hisz halkan jár, és csak nagy ritkán kiabál. Ezért is hittem sokáig úgy, hogy csak negatív megerősítések kapcsán kerülhet belénk. De ez az
A gyermeket belül, sosem hagyjuk el. Talán nem figyelünk rá, talán tudatoson csukjuk rá a szoba ajtaját. De ő akkor is fülel, akkor is figyel, s csupaszíve örökké ölelésért kiált.
Beszélj, amikor vágnak, amikor remegnek, amikor könyörögnek, hogy ne mondd el őket. Amikor kimondatlanul csimpaszkodnak szádba a szavak, mert nem leheled, nem formálod őket – mert nem megy, mert lehetetlen.
Nem az fáj, hogy így alakult, hogy nekünk, kettőnknek nem jött össze. Az fáj, hogy kettőnk helyén sosem lett béke.
