Dolgozol a múlton, s közben a jövőt teremted.
Ráadásul békésen csókol meg a jelen.
Ilyenkor aztán igazán megölel az élet.
Nem készakarva csinálom, de nem érezheted mellettem a biztonságot. Tudom jól, látom minden alkalommal a szemedben: ismered a döntéseimet, tudod, milyen hirtelenek. Rettegsz, hogy egy csettintésre eltűnhet minden. Bárcsak megígérhetném,
Az igényeket. Attól függetlenül is lehetnek, hogy bárki elismerné őket.Akkor is életszerűek, ha esetleg sérülnek. Ha nem tudnak találkozni, ha nem tudnak teljesülni, ha becsmérlésre kerülnek, ha sértegetik őket. Léteznek.Születtek.Okkal.
És akkor kiállok a fénybe, anyaszült meztelen, és engedem, hogy méregessenek. Nem félek. -Pedig jobb a sötétben – vélekedsz. -Miért jobb? – kérdem. Fényben, sötétben, ugyanaz lakozik bennem. Mindegy, hogy
-Igen, megígértem. De bár ne tettem volna ilyet! -Mire véljem ezt? Hogy érted?! -Jól hallottad. Bánom, hogy ilyen naiv voltam. Kértél, hát én szavamat adtam: felesküdtem arra, hogy virág leszek,
Minden énemben ott vagy. Sohanemlátottakban. Vasmacska vagy. Voltál. Szabad. Néma ordítás, amit az összetartozás melegsége takar. Hála vagy. Hogy éppen így voltál. Szabad.
