Dolgozol a múlton, s közben a jövőt teremted.
Ráadásul békésen csókol meg a jelen.
Ilyenkor aztán igazán megölel az élet.
És akkor vedd is észre! Igen. Már akkor történt, amikor éppen elégedetlenkedtél. Amikor kimondtad szavakkal, hogy állóvíz az életed, s nem mozdul benne a jólélek. Mozdult, képzeld el. Vagy mondjam,
És akkor kiállok a fénybe, anyaszült meztelen, és engedem, hogy méregessenek. Nem félek. -Pedig jobb a sötétben – vélekedsz. -Miért jobb? – kérdem. Fényben, sötétben, ugyanaz lakozik bennem. Mindegy, hogy
-Igen, megígértem. De bár ne tettem volna ilyet! -Mire véljem ezt? Hogy érted?! -Jól hallottad. Bánom, hogy ilyen naiv voltam. Kértél, hát én szavamat adtam: felesküdtem arra, hogy virág leszek,
Amit ma írok, holnap már nem érted. Pedig lehet, hogy ismersz. Ez erősen elgondolkodtat azon, hogy minek is találgatjuk, ki mit érzett akkor, amikor száz évvel ezelőtt papírra vetett pár
Azt hisszük, ha elmondják, hogy hol, mikor, hogyan okoznak majd nekünk fájdalmat, akkor majd nem fogjuk érezni, átélni azt. Nem lesz ugyanolyan. Nem fog jólesni a boldogság, ha tudjuk, hogy
