Féltem, mint még soha életemben. Olyan jelentékteljes félelemmel, mint amikor beteljesíted a sorsodat. Egyenesen reszkettem, s riadt őz tekintetem mögött nem bújt meg higgadt gondolat: maradjak, vagy szaladjak azonnal?!
Meghatóan naivan, azt gondoltam, hogy van alternatíva. Hogy maradhat a kontroll, hogy vigyázhatok magamra és másokra. Ezerszer kigondolva, megvalósítva, már teljesen szétmorzsolódva, hittem, hogy ha más nem, szaladhatok, ahogyan az ösztönöm is mondja.
Csapda.
El akarok szaladni, mert félek. Rohanni, ameddig a szem ellát, hogy ne érezzem a közelséget. Ki akarok keveredni, meg akarok gyógyulni, menekülni. Üres akarok lenni, ellökni mindent és mindenkit, még akkor is, ha szívem szerint nem ez a módja..
De nem szaladok sehova. Titkon magamba kívánom a tapasztalatot, érezni szeretném a bőrömön, s a félelem, mint olyan, nem győzi a vágyamat. Pedig, mint űzött vad az erdőben: menekül, vagy megeszik vacsorára. Őszintén? Hát akkor egyék meg vacsorára!
Itt a sors, ez a sors, és percre pontos. Büszke őz, szelíd őz, csak áll földbegyökerezett lábakkal. Kívánja, hogy egyék meg vacsorára. Ösztöne a menekülés, vágya a beteljesülés, hezitál, mert ordít benne az elégedettlenség. Most fussak el, megint, ahogy mindig, s tegyem ezt örökké? Hát nem volt még elég?!
Itt a sors, ez a sors, és percre pontos. Ezredszerre is percre pontos. Az esély, a másképpen döntés, az esetleges beteljesülés. Az a bizonyos, jelentőségteljes félelem, s a cikázó gondolat: maradjak, vagy szaladjak azonnal?!
Vajon hogyan döntök ezúttal?
