Gyakran bennem van a vágy, hogy olvasás közben aláhúzzam könyveimben azokat a részeket, amelyek különösen kedvesek nekem. De rendre nem teszem, valamiért nem visz rá a lélek. Az jár ilyenkor a fejemben, hogy ha újraolvasnám ugyanazt a könyvet, akkor nagyon befolyásolnának az aláhúzott részek, s nem láthatnám már tisztán, saját, igaz valójukban a papírra vetett sorokat, főleg nem az értelmüket. Ezért olvasom nyomtalanul könyveimet, hogy mindig igazak lehessenek, hogy semelyik változó bennem ne ferdíthesse el az értelmüket.
Mert továbbra is azt gondolom, hogy minden szónak ott van az értelme, helye, ahol haza tud találni bennem, ahol sátrat tud verni bennem. Újra meg újra olvasom a könyvem, de már minden mást jelent nekem, minden máshol talál helyet bennem. A könyv változott volna meg?
Ahogy a könyveket sem firkálom össze, úgy az emberekre se kellene kedvem szerint festegetni, belőlük rossz dolgokat, vagy jókat kiemelni. Hagyni kell őket annak lenni, aki és ami. Hagyni őket emelkedni, zuhanni, táncolni, sírni és nevetni, autentikusnak lenni – egyszerűen csak létezni. Hisz a könyvektől eltérően annyi minden változik egy emberben. Miért húznék alá bármit is? Teljességgel értelmetlen.
Lehet egyáltalán mást csinálni velünk, mint szorgalmasan olvasni a gondolatainkat, mindig rácsodálkozni a bennünk lévő végeláthatatlan érték áradatra? Tisztelni a változásainkat, felfedezni a bennünk lévő változatlant, mégis mindig kezet fogni az éppen aktuálissal? Van egyáltalán értelme bármi másnak?
Jó lenne úgy olvasni az embereket, ahogyan olvasom a könyveimet.
Ne firkáljunk többet!
