Azt hisszük, ha elmondják, hogy hol, mikor, hogyan okoznak majd nekünk fájdalmat, akkor majd nem fogjuk érezni, átélni azt. Nem lesz ugyanolyan. Nem fog jólesni a boldogság, ha tudjuk, hogy hogyan csókolja meg a szánk – nem lesz ugyanolyan zamatos, bizsergő és repkedő – élettel teli. Nem akarnánk tudni!
Ugyan! Mintha nem lepődnénk meg újra és újra, hiába vagyunk mindennel tisztában..Mondjátok! Kevésbé lenne csodás a születés? Kevésbé jönne hirtelen a halál? Tovább tartana a szerelem? Könnyebb lenne a szakítás? Unalmas lenne a nevetés? Könnynélküli lenne a sírás? Őszintén, min változtat valójában a tudás?
Mert ezek a dolgok nem lesznek különbek, másmilyenek, kevésbé ilyenek, kevésbé olyanok. Mi változunk csupán – más lesz a befogadás. De nem akarjuk tudni, mert nem bírnánk kivárni a csodát, félnénk az elmúlást. Beleőrülnénk, ez az igazság!
Ha pedig – valamilyen csoda folytán – mégis eljut hozzánk egy információ foszlány, akkor máris azt képzeljük róla, hogy ellopja az események pompáját. Pedig ha valami pompás, nincs az a tudás, ami elvehetné a koronát! Szóval mondjátok, mire jó ez az önámítás?




