Minden énemben ott vagy. Sohanemlátottakban.
Vasmacska vagy. Voltál. Szabad.
Néma ordítás, amit az összetartozás melegsége takar.
Hála vagy. Hogy éppen így voltál. Szabad.
Nem készakarva csinálom, de nem érezheted mellettem a biztonságot. Tudom jól, látom minden alkalommal a szemedben: ismered a döntéseimet, tudod, milyen hirtelenek. Rettegsz, hogy egy csettintésre eltűnhet minden. Bárcsak megígérhetném,
Múltban lévő árnyakban, félénk, gyáva figurákban, gyakran használt szó: a sajnálom. Ott maradtok a múltban, az ezeregy csalódásban, a soha ki nem sírt könnyben, az ordításban. Fejjel a falnak őrültségben,
Beszéltem róla eleget?Éreztem, hogy figyelnek?Elismerték az igényeimet? Volt még bennem levegő, amit nem fújtam ki?Mondat, amit elharaptam?Történet, amit jó lett volna mesélni?Érzés, amit mindenképpen ki kell fejezni? Ritkán történik meg.
Miért akarnám akadályozni magunkat, miért állnék az örökösen vágyott, sziporkázó boldogságunk útjába, hogy végre áradjon, s átírja a valóságunkat? Mert a boldog élet rágalmazás. Becsmérlése annak a küzdelemnek, amin akarva
Mondani kell. Elsírni, formálni, megtapasztalni. Az érzéseket. Alkotni belőle, de ha kell, csak önteni formátlan. Megélni, ami belül van.”Megtanította szeretni a lelkem. Nem volt feltétel nélküli, tökéletesen tiszta. Volt benne
