Sok van, végtelen van. Tudom, mert onnan kérem mindenkinek a meseszépet.
Magamnak is onnan kéne.
Magamnak, miért nem kérek?
Rossz a kérdés, ne is kérdezd.
Ha fel kell fogni, hogy mit is akar mutatni az élet..
Akkor fogom magam és a fénybe lépek.
Látszani fog az összes tátongó seb, mélységes szakadék, halálvidék.
És hiányozni fog az illúzióként létező kerekségem. Muszáj ezzel szembenéznem.
Igenis feltételekhez kötöm, hogy miként szeretem a lényem.
Ez nem lesz jobb kérem!
Magától nem.
Nincsenek, nem lehetnek, ne is legyenek. Feltételek. Jöttem, vagyok, leszek – maradok. Szeressem már ezt a teret, ami én vagyok.
Mindegy mi van benne, eddig mivel, s ezután mivel töltöm meg. Gondolatokkal, érzelmekkel, energiával, sötétséggel és fénnyel.
Mindegy legyen, milyen arányokban kavarog bennem. Reggel hogyan keltem fel. Milyen csúcsra értem el, mekkorát zuhantam, s hogyan sétáltam onnan el.
Nézlek, az összes fényemmel nézlek. Egyedül maradok a sötéttel. Félek. Várom, hogy nekem add a fényed. Hogy világíts meg. Kérlek.
De nem adod nekem. Neked jó helyen a szíved. Te sosem hagynád egyedül magad, a sötétben. Akkor sem, ha ezáltal elveszítesz. A túlélő benned éles. Az enyém nyaralni ment?
Hogy adhatom mindenem neked, az életem árán, mit sem törődve az igényeimmel? Hogyan lehetek ennyire felelőtlen? Miért hiszem, hogy a fényem véges? Magamnak, onnan a végtelenből, miért nem kérek?
Adtam neked, az összeset és többet. Nem tűnt fel, hogy sosem fogy el. Hisz onnan kértem, ahol nekem is van bőven. De magamnak, nem kértem. Kívülről, tőled kell. Elvonási tünetek. Remegés. Kényszer.
A halál is meglátogat, ha kell. Ébredjek fel.
Ez nem üzlet. Nincs cserebere. Nem ugyanazt adjuk egymásnak, nem méricskéljük, nincsenek, nem létezhetnek feltételek.
Fény kell. Belőlem. Nekem. Neked. Mindenkinek.
Legalább annyi, amennyi sötétem bársonyként terül el. Belül, mélyen, s kint, a messzeségben.
Fény kell. Belőlem. Nekem. Neked.
Nincs kevés, nincs sok. Annyi van, amennyit kérek.
Azt is én mondom meg:
Mennyi kell?
