Nem a szép indokaidért, a soha végig sem gondolt mondandódért. Az át nem látott lényegért, a meg nem értett történésekért. Az üveges tekintetért vagy a mélységes elveszettségért.
Nem azért, mert neked sikerült, s én maga vagyok a kudarc.
Ébredtem, mert a legkedvesebb szerepeink helyett egészen más került színpadra. Nehéz voltál, amikor utálatos álruhákat öltöttél magadra. Meg sem értve, tetted a dolgodat.
Nem akartam, a magamét eljátszani.. Rémálomban ragadtam. Időről időre megpillantva a húrokat, maradtam ugyanaz. Megtetted, a magadét, az új és megszokott szerepeimért. Véletlenül se változzak.
Kicsit sem tudatos, a meseszép. Marionett. A legszebb, akit valaha láttam.
Párja vagyok, a tehetetlen, s az örökké néma.
Rángattalak, s rángattál, hogy megpendítsük a húrjainkat. Disszonáns hang.
Én kérlek erre?
Te kérsz erre?
Valami mindkettőnket rángat.
Amolyan vándor vagy. Voltál. Nekem az voltál. Akinek teher a főszerep, aki mindenképp koldusnak született. A pisze orránál tovább nem látó, a saját lábában megbotló.
Ennek láttalak. Akit távolról, sohasem közelről, még csak megérinteni sem szabad.
Belőlem nem íródott főszerep, hogy az utadba simuljak. Sokkal inkább messzire, messzire taszítsalak.
S, miért nem szerettem a vándormadarat?
Miért nem szerettem magam, aki ugyanolyan szabad?
Hogy lehettél volna szívem választottja, amikor egyszerre vagy kitaszítottja?
Elfogadni magamat. Mások kezéből, a múltból, az összes mentális térből, kitépni a zsinórjaimat. Ne rángassanak.. Hadd legyek szabad!
Szaladni, a kedvenc színpadomra fel. Az ölelésedben veszni el. Csodálni a szabadságodat.
Megismerni, benned milyen: a szabad akarat.
