Olyan jó, hogy vagytok!
Mindig rámutattok, pontosan hol is vagyok lobbanékony.
Az illúzió fáj ilyenkor, hogy már egészen elhittem. Látnak, értenek, átéreznek. Mégsem?
A kedélyes tanácsok, amik ordítva árulkodnak: nem láthatod, amit én látok. Fogalmad sincsen. És ezt értem.. akkor mégis miért érint ez ilyen mélyen?
Mert még mindig sokat jelent. Még mindig függök tőle. Még mindig igazítom magam érte.
Hol van így a végtelenségem?
Az eredeti, a vágatlan – az igazán komplex. A színes.
Vágytam az elfogadást, mert belül, magamat, igazán, még mindig nem fogadtam el.
Álmodtam a hited, mert belül, a szívemben, igazán, még mindig szükségem van rá.
Kértem a megértésed, mert belül, s igazán, minden porcikámban, még mindig..
És mindig is vágyni fogok rá.
A legszívszorítóbb tanácsod pedig összetöri ezt az egészet. Hát mégsem látsz?
Mégsem érzel?
Mégsem értesz meg?
Mégis egyedül vagyok odakint és idebent?
Akkor ennyi az önelfogadás? A híres neves önszeretet? A túlcizellált önismeret?
Addig vagyok jól, amíg nem koppan az állam, hogy senkinek, még csak fogalma sincsen?
Rólam. A szívemről. A mindenről odakint, s a mindenről idebent.
Hol van ebben a belső stabilitás, a végtelen nyitottság magam felé és a sziporkázó boldogság?
Miért nem teljesen oké ez nekem? Mit érdekel?
Kicsit sem vállrándítva vagy dacosan. Inkább igazán.
Fáj..
Ugyanakkor az is igaz, hogy mások akarunk lenni. Oka van, amiért nem állunk meg állandóan magyarázkodni. S, rendben van, hogy különbözünk, mert enélkül nem is lenne izgi..
Mások lehetünk.. és mások is akarunk lenni. Szeretünk igazán, mélyen mások lenni.
Akkor most örömteli vagy könnyfakasztó ez a dolog?
A választ pedig kéretlen tanácsok nélkül is tudod.
