Örökre nekem

Úgy képzeltem magamat, mint aki teliszívű. Akinek az örökre mámoros ígérete gyakran csókolja az arcát, s erős benne a bizonyosság. Ez vagyok, az önképem szilárd, nem sodródok és a hontalanság sem bánt. Akartam ezt, akarom most is: Valami örökre szól és örökre ugyanolyan jó. Keverem az érzést, mert valahol, racionálisan ez birtoklás. Tudod mit? Igazán a szívemmel is birtoklás. Birtokolni akarom az érzést, az önképem, a hitem, s a reményem. Birtokolni, mert ez kell az örökre élettörténethez. A képesség, hogy magamévá tudtam tenni minőségeket, magabiztosan gyakorlom őket, csodásan érzem magamat általuk, s minden nappal azzá válok, akivé eleve-örökké, minden sejtemmel akarok. Az új élet, a pompázó élettörténet, s a reményteli út, ami hozzávezet. Mondhatom, hogy néhol fullasztó nekem? Szorító és küzdelmes. Mert sérül benne az önképem. Egyszerűen nem így képzeltem. A bizonyosság, kicsit sincs velem. Csalfa meg szeleburdi: amikor jön, ott van mindenével, s feledteti az árnyképem. De ő is ott van, sokkal inkább ő a társam, mert a tükörben mindig ott áll mellettem: Jó így neked, velem? Ez az az út, ami a pompázó élettörténethez vezet? Ez az út, vagy maga az élettörténet? A sors bennünk, vajon elégedett? Ez az örökre ugyanolyan jó nekem? Nem fogadhatom el a kevesebbet. Nem mondhatom magamnak, hogy az önképem így oké, ha egyszer nem erre születtem. Teliszívűnek képzeltem és csak igazam lehet. Örökre nekem. Az árnyképem erre figyelmeztet.