Siess. Légy zavart, zaklatott. Mondd. Mondd most, amikor mondhatod. Mondd úgy, ahogyan tudod. Siettem. Rohantam. Pedig azt sem tudtam: van rá okom. Van okom a sietségre, a hajthatatlanságra, a látszólagos bolondságra. Most, ma, ez az okom a boldogságra. Talán az elmúlás beszél belőlem. A megnyugtató érzés a fájdalomban, hogy eleget mondtam. Akkor, amikor mondhattam. De a jelen is hangos bennem, a tapasztalásom. Az összes létező, akivel kapcsolódom az úton. Sok a tanúm. Zakatolásnak hívják, dobbanásnak. Bizalomnak, amiért elmondod. A legkedvesebbel, megosztod. Engeded, hogy lássanak, halljanak, veled együtt sétáljanak. Ismerjenek. Az igaz arcodat lássák az álarcaid helyett. Tudják a vágyaidat, szemléljék nyugodtan, milyen tőlük távol, s hozzájuk közel. Hogy ne a végén meséld el. Útközben. Ne létezzen benned megbánás, olyan szó, amit még mondani kell. A legkedvesebb tanúm, többé nem ismeri a jelenemet. A változókat, a fellángolást, a röpke pillanatokat. A hóbortokat, a hangulatom, az ideiglenest. Csak az örökkévalót ismeri belőlem. Azért, mert siettem. Nem kellett hozzá óva intés vagy félelem. Klisé, ahogyan mindig mondják az emberek. Érzések. Jelenlét, hogy felismerd. Mondtam hát, mindenemmel. A pillanatnak adtam az életemet. Okkal volt oly sietős bennem. Hiába értetlenkedtem, s velem együtt mindenki körülöttem. A pillanatok elfogytak. Én pedig mit sem tudván, elmondtam. Ha úgy érzed: siess. Légy zavart. Szaladj, rohanj, előzd meg önmagad és az ésszerű tempódat. Mondd. Mondd most. És mondd mindeneddel. Okkal zakatol benned.
El kell tudnod mondani!
2020.06.03.
Beszélj, amikor vágnak, amikor remegnek, amikor könyörögnek, hogy ne mondd el őket. Amikor kimondatlanul csimpaszkodnak szádba a szavak, mert nem leheled, nem formálod őket – mert nem megy, mert lehetetlen.
