Álmodom a nehéz lehetőséget a könnyebb ösvény mellett, a fejetlenséget, a félelmet, a döntésem. Újra és újra átélem, átfut rajtam minden. Izzadtan ébredek, még emlékszem. Látom, hogy merre mehetek, s merre nem. Mit hoz a jövő, ha továbbra is így teszek – más helyett. Ha változtatok, más lesz az ösvényem.
Akarom, hogy más legyen? Beszél hozzám a jövőképem, az énem, aki sokkal jobban érti a jelenem. Vezet, hogy egy napon vele egyként nyissam ki a szemem. Velem egy.
Jól gondold meg a választ – megnézted, biztosan kulcsra zártad? Egye fene, akkor nyisd ki azt a másikat! Ezt azt ajtót te magad választottad, arra az eshetőségre, ha végre készen
Megváltozott képességű.. mármint, lelkileg. Mit szépítem? Sérült. Sebesült. Szétszaggatott szívű. Hideg, vacogó lelkű. Akkor ez így már félelmetes. Olyan, amit takargatni érdemes. Vetíteni, hogy ugyanúgy megy. Nincsen baj, nem látszik,
Pedig bizonyos, hogy erre az élet-eseményre megszámlálhatatlan embert hívtak meg. Rég látom azokat, akik visszajeleztek. Látom az érdeklődőket. S, tudom, lesznek, akik visszalépnek. Meg olyanok, akik az utolsó pillanatban érkeznek.
Ezután mi lesz? Válaszolj, könyörögve kérlek! Megmondom én neked mi lesz: ezután álmodsz tovább, kedves!
Maradhatunk kalitkánkban, a komfortzóna biztonságában. De ki is léphetünk a szabadba. Vajon milyen volna?Hajladozhatunk a tények elől, mint gyertya lángja a lágy szellőben. De engedhetünk is az erőknek – megláthatjuk,
