És akkor kiállok a fénybe, anyaszült meztelen, és engedem, hogy méregessenek. Nem félek.
-Pedig jobb a sötétben – vélekedsz.
-Miért jobb? – kérdem. Fényben, sötétben, ugyanaz lakozik bennem. Mindegy, hogy rejtve van vagy felfedve, igaz lelkületem ezektől nem változik meg.
-S, ha szoborrá válsz, esetleg kőbe leszel vésve?! – ajándékozol meg aggodalmas tekinteteddel.
Ha szobrok közt ülök is, ha mindenki szobornak hisz, ha merevnek tűnők és mozdulatlannak, akkor majd hiszem magam másnak. Mozgok a ritmusra, mely lényem zenéjének alapja – mely örök, és változatlan – mely szüntelen táncra hívja igaz valómat. Majd táncolok a lelkemmel, forma nélkül, szabadon, úgy, ahogyan azt a szívem diktálja. Márpedig a szobrok nem táncolnak!
-És ha én mégis kővé leszek? – ordít a kérdés belőled.
-Felesleges félned, ha szabadon is élhetsz. Saját összhangod magaddal, az szabadít fel – bíztatlak téged. Tudod, nem attól válsz szoborrá, hogy szobrok közé ülsz, hogy mindenki szobornak hisz téged. Szoborrá kizárólag saját vélekedésed tesz: ha elfelejted, hogy ki lakozik benned, hogy a szobor-lét nem a te kedvtelésed.
Pedig fényben, sötétben, ugyanaz lakozik benned – mindegy, hogy rejtve van vagy felfedve, hogy ki látja, hallja, tapasztalja – igaz lelkületed ezektől nem változik meg. Az összhang magaddal, az a lényeg, hisz örök ritmusod mindig élővé tesz!
