Nem az fáj, hogy így alakult, hogy nekünk, kettőnknek nem jött össze.
Az fáj, hogy kettőnk helyén sosem lett béke.
Megértem, ha keresed és kutatod. Az okot. Ha félsz, amikor úgy tűnik, nem találod. Az érzések benned, miért olyanok, s mikor lettek azok. Mitől lettek azok. Tudni akarod. Érteni, jóváhagyni,
És akkor kiállok a fénybe, anyaszült meztelen, és engedem, hogy méregessenek. Nem félek. -Pedig jobb a sötétben – vélekedsz. -Miért jobb? – kérdem. Fényben, sötétben, ugyanaz lakozik bennem. Mindegy, hogy
Jól gondold meg a választ – megnézted, biztosan kulcsra zártad? Egye fene, akkor nyisd ki azt a másikat! Ezt azt ajtót te magad választottad, arra az eshetőségre, ha végre készen
Jelen szeretnék lenni. Így, ahogyan most vagyok. Neki. Nem történne másképpen, a múlt nem változna meg. De én ott lennék, neki. Most, ahogyan ez megszületett bennem, talán azt hiszem a
Csipkedi a szívem, de az máris repes – mondhatni menthetetlen. Azért örülök, hogy ilyen! Árkon, bokron vezet, akkor is, ha félek: szüntelenül érez. Ösztönből szeret, túlvilágian, a maga megmagyarázhatatlan módján
