Kártya van a kezünkben. Nem döntöttük el, hogy játszmához kell, kártyavárhoz, vagy jövendöléshez. Csak forgatjuk a kezünkben, de nem tudjuk, hogy mihez kezdjünk vele. Nincs rálátásunk az asztalra, se egymásra – mintha vakon ülnénk egymással, az érzéseinkkel, minden szívdobbanással, csendben.
Talán ugyanaz a kártya mást jelent nekem, mint neked. Talán sosem ugyanazt az oldalát mutatja nekünk, talán másként találjuk, látjuk meg önmagunkat benne. Szinte égeti a tenyerem, le kellene tennem az enyémet. Ki kellene játszanom a lapom, lecsapni az asztalra, lesz, ami lesz. De széttép a félelem, mert onnantól nem dönthetek. Azzá válik a kártya, amivé válnia kell:
Döntő lépéssé egymás ellen folytatott játszmánkban – nyerek vagy veszítek – de nélküled teszem. Az is lehet, hogy gazdagítja a várat, amit az én kártyám, és a te kártyád is épít, éltet. De benne van a pakliban, hogy jóslattá lesznek kártyáink egymás mellett. Félek, de nem segít, ha a kártyámat elrejtem. A világ elől, előled, előlem. Azért húztam ezt a lapot, hogy egyszer letegyem.
Ha jól meggondolom, ezt a lapot tulajdonképpen nem letenni nehéz. Reszkető kézzel felhúzni, az volt veszedelmes döntés. S, ahogy a kérdés is mindig felfedi a hozzá tartozó választ, a felhúzás pillanatában tudtam, hogy milyen lesz majd letenni a kártyámat. Érzem, hogy itt az ideje.
Behunyom a szemem, az asztalra simítom a kezem, és belőle a kártyát elengedem. Innentől nincs döntésem. Míg az élet e pillanata itt van, a jelenemben, a fókuszomban – addig nincsen. Aztán kinyitom a szemem, és a következő pillanatban megint végtelen a lehetőségem. Látszólag feleslegesen féltem – de ez nincs így, csak tanít az élet. S, hogy soha ne felejtsem, szívembe vésem ezt a végtelenséget!
