Álmodom a nehéz lehetőséget a könnyebb ösvény mellett, a fejetlenséget, a félelmet, a döntésem. Újra és újra átélem, átfut rajtam minden. Izzadtan ébredek, még emlékszem. Látom, hogy merre mehetek, s merre nem. Mit hoz a jövő, ha továbbra is így teszek – más helyett. Ha változtatok, más lesz az ösvényem.
Akarom, hogy más legyen? Beszél hozzám a jövőképem, az énem, aki sokkal jobban érti a jelenem. Vezet, hogy egy napon vele egyként nyissam ki a szemem. Velem egy.
Mersz csendben maradni? Sétálni el, a kedvenc naplementédbe sétálni el. Hiszed, hogy hallanak? Némán, láthatatlan. Féled, hogy megfeledkeznek rólad? Elfelejtik, amit nem szabad. Igyekezel, hogy hangosak legyenek a szavak? A
Miért akarnám akadályozni magunkat, miért állnék az örökösen vágyott, sziporkázó boldogságunk útjába, hogy végre áradjon, s átírja a valóságunkat? Mert a boldog élet rágalmazás. Becsmérlése annak a küzdelemnek, amin akarva
Mezítlábas bizalom, az kell neked. Olyan szeretet. Olyan természet. Világ, amiben tényleg szétnézhetsz. Biztonságban lévő gyermek, stabil felnőttel. Azzá lettél? Felelj! Nem veszhetett oda. El. A kapcsolatod az élettel. Pityereg
Megváltozott képességű.. mármint, lelkileg. Mit szépítem? Sérült. Sebesült. Szétszaggatott szívű. Hideg, vacogó lelkű. Akkor ez így már félelmetes. Olyan, amit takargatni érdemes. Vetíteni, hogy ugyanúgy megy. Nincsen baj, nem látszik,
Az ösztön vagy nekem – minden reggel, amikor kinyitom a szemem. Az életérzés, amivel élem az életem. A lendület, a hidegrázás, a sejtelem. A teljesség vagy nekem.
