Jelen szeretnék lenni. Így, ahogyan most vagyok. Neki.
Nem történne másképpen, a múlt nem változna meg. De én ott lennék, neki.
Most, ahogyan ez megszületett bennem, talán azt hiszem a szívemben, hogy valahogyan más lesz majd. Neki. Más, amire emlékszem – csak egy kicsivel jobb, egy hajszállal könnyebb, egy könnycseppel kevesebb. De éppen annyi.
Nem azért, mert kőbe van vésve, vagy, mert olyan vaskos dolog a múlt. Már elmúlt.
Nem is azért, mert a változtatás csökönyös szándéka dobbanna bennem. Tévút.
Inkább a végtelen kígyózik. Tekereg és szólít.
Keresem a szavakat, a megfelelőket – kutatom, hogy mit mondjak. Végül minden választásom ösztön, valami eleve szózat, amit Istenemre esküszöm, most először formálok a számmal. Mégis, egyszerre idézem egy emlékből, egy érzésből, a múltban. Ezeket a szavakat már mondtam.
Hallottam?
A rezgést belőlem, odaadtam. Öleltem és szorítottam. Támasz is voltam.
Emlékszem rá, hogy ezeket tényleg megkaptam..
Adtam?
Most, amikor téren és időn át szólok, az akkori fülemmel is hallom. A hangom.
Mindez egyszerre történelem, s közben maga a jelen. Misztikus köd, valódi végtelen.
A vágyam, hogy ott legyek..
Eleve itt is csak tőle lehetek.
Jelen.
