Esélyt!

Adj még egy esélyt. Tényleg tőled kérem ezt? Magamtól. Lelkem, adj esélyt, engedj magam lenni. Adjunk neki esélyt, hogy reagálhasson ránk, megismerhessen minket, méltó legyen hozzánk. Amíg rejtjük magunkat, amíg igazodunk, amíg elképzeljük és megtestesítjük a vélt szerepvállalásunkat, addig sosem láthat meg minket. Adj még egy esélyt. Engedd megpróbálni. Akarj meglátni. Ezúttal az leszek, aki vagyok. Az, aki elhiszi, hogy elég jó. Kitaláció nélkül, a szűntelen megfelelés nélkül, a feleslegesen felvett viselkedési formák nélkül. Így is, úgy is, annyira elég.. annyival több, annyival jobb, annyira önvaló. Már vagyok. Adj esélyt, hogy meglássalak. Mutasd, ki vagy. Az legyél, aki igazán, ott belül tényleg vagy. Vajon azért sétálunk el egymás mellett, mert mindig magunkra aggatjuk a kitalált, ideális verzióinkat? Ők nem láthatják egymást, nem érnek össze, nincs bennük egymásratalálás vagy megnyugvás. Milyen érzés a tekinteted a bőrömön, amikor elfogad? Milyen érzés, amikor azt mutatom, azt látod, s azt fogadod el, ami tényleg bennem van? A természetem, a természeted. Tudod milyen a vadregényem? Csak adj esélyt, hogy nőhessek, hogy körbeöleljelek. Adj esélyt, hogy vadásszak, hogy táncoljak, hogy doboljak, hogy csókoljak. Adj esélyt, hogy virágozzam. Hozzád beszélek, lelkem. Mutasd ki vagy. Mutasd neki, a világnak. Adj esélyt, hogy rád és ránk találjanak. Te pedig.. Akarsz? Végy példát. Legyél az, az olyan, az ösztön. Csodálkozz rá, hogy természetedből fakadóan találkozol velem az úton. Tarzan. Lepődj meg, hogy tetszik, hogy inspirál, hogy jó érzés ott belül az önfelvállalás. Adj esélyt magadnak! Még egyet, s az összeset.