Hol volt, hol nem volt

Eggyé válni akarok. Megsemmisülni, vagy másként mondva: a mindenségbe olvadni. Kiválasztom erre a szívemmel azonosat, mert megismerem messzi földről. Az élet kanyargós útjain sem veszítem szem elől, hiszen téren és időn át is hallom a dobbanásait. Rezgésük földöntúli. Eggyé válni akar. Velem, s velünk. Hallod ezt szívem? A szívét, s ahogyan vele beszélget. Emlékeznek ránk. Ketten ők, s az egységük jönnek értünk, kettőnkért. Hallod ezt szívem? Minden dobbanásod, útjelző. Nekik útjelző. Az ütemünk, ami oly páratlannak tűnhetett, ami oly rég és eleve van hangolva az övékre, szinkronba lendülhet. Talán hiszed, hogy éltető érzés ez. Ugye szívem? Hívószó, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, s egyszerűen nem is érdemes. De pusztító, lezáró, végzetes érzés is ez. Mert kört zár, befejez. S, amikor kész, akkor bizony vége. Ez lehet félelmetes. Minek is mondom.. ismered jól, az érzéseket. Ugye szívem? Tudod azt is, hogy beteljesülni mivel jár. Miért kezdtél erre vágyni, mit jelent az Egy, s abban hol van a különállóság elvesztése. Befejeződik a történet. Amikor kezdődött, amikor szerződtünk, amikor a maskaráinkat próbáltuk, s az izgatottság, kalandvágy, sőt, maga a tapasztalás volt bennünk az elhívás – talán nem is sejtettük, mennyire vágyunk majd a végére. Legyen vége. Oda akarunk érni, azzá akarunk lenni. Kerüljön bármibe. Olyan történetet akartunk, amit szenvedéllyel, ízesen és ezernyi kifürkészhetetlen szálon lehet vezetni, majd elégedett beteljesüléssel, könnyes szemmel, immár egyként lehet mesélni. A megsemmisülés pillanata előtt mondani: megvagy. Végre megvagy! És tényleg megvagy. Ez az a finálé.. legalábbis valami olyasmi. Az ölelés, amiből többet nem kászálódunk ki. Most legyünk így, vagy ezer, időben nem is mérhető „évig”, mert nem vágyunk másik történetre. Maradjunk megsemmisülve, együtt a mindenségben. A hol volt, hol nem voltnak, így van vége.