Vannak határvonalak, a vonalak mentén kövek. Mérföldek. Valamelyikhez futva rohansz, egy másikhoz szinte lassúznod kell. Van, amelyik hív, egy másik sokkal inkább taszít. De időről időre – óhatatlan – megpillantod őket. Nézel: határ, vonal, kövek. Ezek szerint éppen lépek. Át valamin, fel valamire, túl ezen, keresztül azon. Innen el, oda. Jelentősége van. Akkor is, ha kavics, akkor is, ha szikla. Ha nincs kerítés, ha égig érő fal van. Széles a vonal vagy éppen cérna. Jöttél, s mész majd. A pillanatod emlékké, szellővé, csenddé válik majd. De amíg itt van: elmesélnéd neki? Mielőtt lépnél, s megpillantanád a következőt: megmártózni, szétnézni, benntartani a levegőt. Mesélni a hozzá vezető utat.
De tényleg, add fel!
2023.03.16.
Légyszi, légyszi, add fel. Ugye megteszed?! De ígérd is meg! Ha ilyen szépen kérsz, örömmel. Ki a kezemből, bele a világba. Engedem. Agy kikapcs, mostantól zéró gondolat. Az érzésekről többé
