Valami történt. Keresem, kutatom az okot, akkor is, ha reménytelennek tűnik meglátnom. Valami csak történt!
Tükröm vagy, tudom. Kedves, kitartó tükör, amelyben ezerszer és még többször láthattam meg magamat. Szembesülhettem mindazzal, ami bennem van. Most nézem, keresem magamat benned, s nem találom. Elvesztem volna?
Nem szívesen fordulsz felém. A szemed lesütöd, takargatod a felületeidet, menekülsz a fény elől. Én menekülök vajon? Bujkálok? Mi fáj ennyire, amit nem szabad megmutatnod?
Egyszerre keresem magamban, s benned az okot, hisz én is tükröd vagyok.
Neked fáj valami? Mit nem szabad megmutatnom? Mi szorítja a szívedet, amikor ismerős tekintetemben felismered magadat?
Most már mindkettőnknek fáj, ahogyan a tükreink repedezni kezdenek, s félő, hogy ripityára törnek. Nem akarom, hogy ez történjen! Ugye te sem akarod ezt..?!
Én taszítalak? Te taszítasz?
Mit taszít téged bennem, ami benned is benned van? Mi taszít engem benned, ami bennem is bennem van? És mondd, hova tűnt az, ami mindkettőnket vonzott?
Valami csak történt..
Meséld el, nyílj meg, öntsd rám. Folyó vagy, s medred vagyok, amiben folyhatsz. Bizalmasod vagyok. Értő vagyok. Odaadó vagyok. Több vagyok.
Nem csak a tükröd vagyok. Lehetek más, bármi, amit kívánsz.
S, ha többé nem találjuk magunkban, egymásban a vonzást – feldolgoztuk a köztünk lévő taszítást – köszönthetjük az elmúlást. Többé nem lesz köztünk erőhatás.
Lehet így is. Lehet máshogyan is.
Mit mondasz Lelkem, hogyan legyen?
