Van egy kép a lelkemben – hiheted, hogy a kedvencem – hisz állandóan ezt nézem. Akármit festek, az része vagy egésze ennek az eredetinek. Nincs alkotásom nélküle, nincs olyan, ami tőle független.
Hiheted, hogy én festettem – logikus lenne – de én is idegenként állok előtte, akárcsak te. Nem emlékszem, hogy ki alkotott bennem, nem tudom, hogy kinek engedtem. Csak azt, hogy azóta is hatással van az életemre.
Egyetlen művész volt, vagy temérdek? Mintha egy egész életet örökített volna meg. Érintések, szimbólumok, visszavonhatatlan szavak – mind jelen vannak – annyira részletgazdag!
Múzsaként ihleti az összes tapasztalásomat, majd önigazolásként simogat. Sorsnak hívatja magát, törvénynek, néhanapján pedig, rongyosra mesélt történetnek. Lüktet bennem, álmodik helyettem, mígnem elnyomja minden csepp művészetem.
Szabad beismernem, hogy nem látom már szépnek? Hogy kiábrándultan, és elfogyva haldoklik bennem a világ legtehetségesebb művésze?! Hisz a kép a lelkemben, többé már nem azonos velem – nem akarom, hogy az legyen!
Talán tévedésből hittem, hogy bárki alkothat helyettem. Talán mégsem annyira idegen az alkotó művészem – talán ismerem. Talán én vagyok az, aki tudattalan, börtönt festett magának.
Van festékem. Van ecsetem és ihletem. Használnék más színeket, kipróbálnék új technikát. Szenvedélyesen festenék, ez az igazság! És tudom, hogy tudnék szebbet..
Festővásznon előttem egy olyan élet, amit tovább, biztosan nem élek. A művész bennem, felébredt. Múzsa lelkem dalolva ihlet, én pedig végre festek!
Innentől a mestermunkámat élem..
