Szerelemből élni olyan, mint örökké remélni. Bizakodni, hogy folytatódik egy történet vagy épp ellenkezőleg – méltón befejeződik. Vakon táncolni, s hinni, hogy nem lép a lábunkra az élet. Talán őrülten forgat, szenvedélyesen ringat, de nem csinál olyat, ami igazán fáj. Azért néha mégis fáj.
Abból éltem, hogy hittem. Isten helyett a szerelemben hittem. Olyan volt, mint egy hitvallás. Vittem az igét, szétszórtam ameddig csak a szem ellát. Érezték, amit szóltam, a szívek beleborzongtak. Én pedig hittem, mindenki közül a legjobban. Áhítattal, újra meg újra odaadtam magam az illúziónak.
Varázsoltam. Szerelmet adtam, s akik készek voltak a befogadásra, azoknak az életükbe lépett. Szerették a hangomat, a történetem, az inspirációt, amit belőle nyerek. Útmutató volt, a saját történethez, a szerelemhez. Vajon valaha, valaki, adta nekem? Őszintén kívánta, hogy érjem is el? Vagy csak csodálta a szikrákat bennem?
Mert én hittem, mindenemmel. Az övékben. Álmodtam nekik a szépet, amikor nekik nem ment. Használtam az erőm, az imádságom, az inspirációm, amire az élet kért meg. A beteljesülés szép lett. Már csak azt kérem, higgyetek bennem. Nekem képzeljétek el. Megérdemlem. Ha esetleg kérded..
Nem, egy kicsit sem. Nem veszett oda vagy fogyott el, a hitem. Maga vagyok a szerelem. Ráadásul ismerem. De törvényszerű, hogy kiabálni kezdjen a szívem, amikor végre ő van soron. Ilyenkor, ilyenkor van ideje az emlékezésnek.
A kölcsön és örökbe hitnek, a tiszta szándéknak és szívnek.
Mert mondják, hogy belül, magadról és magadnak, csak annyit és csak azt hiszed el, amit másnak is odakívánsz. Amit másról is elhiszel. Ennyi történettel a szívemben, vajon erős a hitem? Szerinted elhiszem? Szerinted mindeddig, végig, őszintén hittem? Az övékben. Szerinted odaadtam a világnak, amit visszavárok, hogy megöleljen?
Bazsajogni, kedveskedni könnyen.. Kívánni, mentális erő nélkül nem lehet. Nem lehet csak úgy odavetni, mondani, hogy hiszek benned, a vágyaidban, a legjobb verziódban, a gyógyulásban, a kedvenc álmodban, s abban, hogy mindez már eleve benned van. A szememben már megcsináltad. Erő nélkül mindez, üres. És érezni a különbséget.
Amikor csillogás nélkül mondják, amikor harapni a hitetlenséget. Akkor fáj. Buta mese, illúzió a szerelem? Az életem, a teljességem, azt mondod, lehetetlen? Nem nekem..
Azt kívánom neked, hogy mindeneddel, öleld. S, amikor könnyes a szemed, amikor a meghatottság nem fér el a lelkedben, akkor az én szemembe nézhetsz. Tele lesz könnyel, de megtartja a lelked. Végig hittem benned, eleve láttam, hogy a teljesség pillanatában keresed majd a támaszt. Olyanra akarsz nézni, aki végigcsinálta veled, aki tanúd volt, aki érti benned a mindenséget. Akivel megoszthatod az örömet, a teljességet.
Talán azért meséltem ennyit, mert elhittem, s akartam, hogy sok-sok szemre nézhessek vissza. Tele lesznek könnyel. Talán nem egyetlen ember lesz. Talán nem neki adom az összes örömem. Talán apró hiteket kaptam, talán esetlen jókívánságokat, pislákoló szikrát. Innen, onnan. Talán én is csak ennyit adtam. De mindez ott lesz velem, amikor szívembe engedem az örömet. Megoszthatom majd a teljességet, s nem csak a történetet, az inspirációt, amit belőle nyertem.
Ezért kívánd. Add oda, ahogyan magadnak kéred. Ahogyan vágysz arra, hogy neked kívánják. Az összes hittel, igazival és bizonysággal a szívedben. Küldd a világba azt, amit visszavársz. Hisz szerelemből élni, kiváltság.
