Hiányzik, hogy hozzám érj

Mondd, hova tűntek az érintéseink, miért tűntek el egyáltalán? Ugyanúgy szükségünk van rájuk, pont úgy, mint a legelején. Amikor még természetes volt, amikor még ösztönösen nyúltam a kezed után, és te az enyém után. Nem változott az igényünk ezzel kapcsolatban, nem változhattunk meg teljesen – mégsem csináljuk. Nem akarod megfogni a kezem mindenáron, nem hajolsz közel a nyakamhoz, amikor csak tudsz, nem simogatsz álomba és már nem öleled ki a levegőt belőlem. Hiányzik ez, hiányzol nekem.


Hiányzik, hogy hozzám bújj a kanapén, akkor is, ha úgy nem kényelmes annyira. Átölelj, amikor kavargatom a tűzhelyen a vacsorát, hogy úgy menj el mellettem, mint aki szívesen ér hozzám. Hiányzik, hogy a fülemmel játssz, hogy a hajamat csavargasd, hogy egy kis energiát ezekre szánj. Mert régen mindegy volt hogyan, hozzámértél, csak valami érintés legyen. Állandóan az aurámban voltál, ha módodban állt, állandóan kereste a szád a szám. Szerettem.

Hiányzik, hogy hozzám érj, a szavaiddal is. Hogy egyáltalán el akarj érni hozzám. Mert órákat beszélgettünk, mert órákat töltöttünk csak egymással. Több időnk lett volna? Vagy csak képesek voltunk elég időt szánni egymásra? Hiányzik az udvarlásod, a figyelmesség és az intimitás. Mert mindig magamon éreztelek, mindig velem voltál. Legyen szó testről vagy lélekről. Hiányzik, hogy tudjam, szeretsz. Mert nem kellett kimondanod, tudattad velem te ezer féle képpen. Aztán elkényelmesedtünk, szokásokat alakítottunk ki, majd elvesztünk bennük. Nem csináltunk újat, nem csináltunk mást. Végül nem csináltuk a régi dolgokat sem. Ebből gondolom, hogy talán már nem szeretsz.

Régen ért már a lelked az enyémhez, régen néztünk már úgy igazán egymás szemébe.

Van köztünk egy lépés távolság, ami fojtogat. Ami miatt félve érek hozzád, ami miatt nem vagyok már benne biztos, hogy örülsz az érintésemnek. Eltűntek az életünkből az apró semmiségek, amikről azt gondoltam, tényleg semmiségek. Most mégis őrülten hiányoznak. Hiányzol te magad, mindenestül. Hiányzik a szikra a kezünk érintkezésétől, a hidegrázás a közelségedtől.

Tudtam, mi az az intimitás, tudtam, milyen igazán közel lenni valakihez. Tudtam, hogy milyen olyannal lenni, aki igazán szeret. Akivel szavakkal, és szavak nélkül is, tökéletesen beszélünk a szeretet nyelvén. Mert az érintés egy szeretet nyelv, de mi már nem beszélünk ezen a nyelven. Mondd, miért maradtam egyedül ezzel? Miért hiányzik úgy, hogy a karomba csípj, és őrültem a szemembe nézz? Egyáltalán miért hiányzol ennyire?


Szeretném, hogy a kezedbe vedd az arcom, szeretném, hogy a hajamba hajolj, szeretném, ha megérintenél. Szeretném, ha újra beszélnénk. Szeretném, ha emlékeznénk arra, kik vagyunk, kik vagyunk együtt, és miért is olyan jó együtt. Hogy meg merjem fogni a kezed, hogy érezd a pilláim az arcodon. Hogy visszatérhessen közénk az intimitás, a közelség, az egység. Hogy közel legyen a testünk is, és a lelkünk is. Szeretném, mert már nagyon hiányzik, hogy hozzám érj.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Két kézzel szorítani – mégis elengedni

A görcsbe szorult kezeteket lassan szétbontani, az ölelésből kikászálódni, az utolsót hagyni elcsattanni, és elindulni. És ha külön vált a test, a lélek következik. Sorra venni a szívednek kedvest, megmosolyogni, az elnehezült levegőt kifújni. A fájdalmasat engedni eluralkodni, tombolni, megkönnyezni, majd szipogva rendet tenni, újra békét teremteni.

Tovább olvasom »

A múltam vagy, a jövőm így nem lehetsz

Már nem szeretném, hogy kitűntetett helyed legyen, már nem te vagy az az egy. Az az egy lettél, akire a többiekkel együtt emlékezni szeretnék, akiknek engedem, hogy kicsit is meghatározzanak. Együtt. Idővel kisebb és kisebb lettél, egy régi szép történet csupán, amit egy szép napon majd lehet, hogy el szeretnék mesélni. Csak ezért emlékszem még.

Tovább olvasom »

Ne várj, nem jövök

Ha láthatnál olyannak, ha csak engednéd, hogy kibontakozzam. Nyílnék, mint egy virág, csodásan virágba borulnék, s bevirágoznám a mindenedet – tényleg találkoznál velem. De ha elképzelsz, ha mindig csak színezel, szavakat adsz a számba és úgy hiszed, ismersz, akkor sosem jöhetek el. Valójában sosem lehetek veled, ha nem engedsz közel.

Tovább olvasom »

Két kézzel szorítani – mégis elengedni

A görcsbe szorult kezeteket lassan szétbontani, az ölelésből kikászálódni, az utolsót hagyni elcsattanni, és elindulni. És ha külön vált a test, a lélek következik. Sorra venni a szívednek kedvest, megmosolyogni, az elnehezült levegőt kifújni. A fájdalmasat engedni eluralkodni, tombolni, megkönnyezni, majd szipogva rendet tenni, újra békét teremteni.

Tovább olvasom »

Miattad

Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.

Tovább olvasom »

A Nő kívül-belül nő

A helyzet az, hogy ami bennem rejlik, az igencsak nemtelen, és igazabb lett volna a tanítás, ha azt mondja el nekem, hogy most éppen nőnek születtem. Meztelen, de nagyon tiszta az érzés és felismerés, mely emlékeztet arra, hogy tulajdonképpen ki és mi is vagyok. Most már igazán összpontosíthatok a miértemre. Ugyanis láncok ezrei alól szabadulhattam így fel – végre szabad vagyok.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X