Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Nem tudtam, hogy hogyan tehetném kevésbé félelmetessé ezt az egészet – neked és nekem. Megijedtem. Nem érzek mást, csak tehetetlenséget. Hisz hiába is segítenék, tulajdonképpen nem tudok semmiben. Ez nem az én történetem, ebben nekem nincsen döntésem.
Mondhatom neked a véleményemet, bíztathatlak döntésekre, de helyetted sohasem, egyszer sem léphetek. Mindent neked kell megtenned. És hogy jól fogsz-e dönteni, erről vélekedni megint csak neked lehet.
Anya, most olyan nekem, amilyet még csak el sem tudsz képzelni! Nekem sohasem volt életem nélküled. Egy Anyaország van, ahonnan jöttünk többen, testvérek – és most itt ülünk mindannyian döbbenten, mert aggódunk azért az egy dologért, ami születésünk óta a legkedvesebb.
Az a baj, hogy semmit nem tudunk tenni érted – semmit érdemben. Csettintésre meggyógyítanálak, ha nem hinnék abban, hogy ez az egész nem véletlen. Éppen ez az oka annak, hogy mi nem segíthetünk rajtad, neked.
Így legnagyobb tehetetlenségemben végig gondoltam mi az, amit szívből, igazán tehetek érted. Olyat, ami nem lesz értelmetlen, ami megérinti majd a lelkedet és a gyógyulás útján vezet téged. Aztán rájöttem, hogy mihez értek. És milyen jó, hogy van egy Édesanyám, aki fáradhatatlanul olvassa azt, amit a legkisebb papírra vet.
Írni fogok neked. Ez a legönzetlenebb és legönzőbb dolog, amit valaha teszek. Érted is, és értem is teszem.
Mert mindig emlékeztetni akarlak majd arra, hogy ki vagy, miért jöttél, s hogy mennyi dolgod akad ebben a világban. Fel szeretném ébreszteni benned azt a valódat, aki a betegség eszközét választotta, csak azért, mert tudta, hogy erre odafigyelsz majd. Akár megijedtél, akár nem, mindig tudd, hogy minden, minden érted van! S ha még nem így látod, akkor itt az ideje, hogy felnőj a feladathoz – Önmagadhoz.
Tudod Édesanya, én hiszem, hogy mi ketten választottuk egymást – akkor, amikor még nem éltünk itt, ebben a formában. Hiszem, hogy akkor teremtettem magamat, amikor az energiám a tiéd mellé költözött. Amikor a Te lelked Édesanya, maga mellé fogadott, és segített nekem vonzani a részeimet.
Megmagyarázhatatlan módon régebb óta ismersz, mint, hogy megjelentem az életedben. S, Te tudod a legjobban, hogy egyik szavam se üres. Tudod, hogy őszinte a lelkem. Bárkinél jobban hallod a hangomat, és mindennél jobban tisztelem benned azt, hogy meg akarod érteni az összes mondandómat – akkor is, ha az néha nagyon és túl magas.
Akkor is hallgattál engem, amikor nem tudtam róla, és csupán azzal, hogy elkezdtem megérteni a saját történetem, tudom, hogy emlékeztettelek valamire. S, hogy igazán őszinte legyek, ezt a napot azóta várom, hogy a lelkem a tiédhez bújt, amióta a tiéd simogatva nevelget.
Tudod, amikor rád nézek, az élet jut eszembe. És nem csak azért, mert fizikálisan a Te testedből jöttem, mert az egyik legszebb ország vagy, amiben valaha éltem, hanem azért, mert látom benned mindazt, aki valójában vagy. Látom benned a nőt, aki előttem voltál, s a mindenható Anyát is, akivé miattam is váltál.
Látom azt is, aki majd most leszel.
A lelkem tudja, hogy még sokáig a történetem része leszel, de az elmém engem is gyepál – félek, hogy elveszítelek. Bár mesterien megtanítottál arra, hogyan írjam át a történetem, hogyan legyek boldog bármilyen helyzetben – szimplán azzal, hogy ott voltál mellettem – mégis lázadok az ellen, hogy nélküled kelljen élnem!
Igaz, Te már nem azért vagy mellettem, mert függök tőled, mert kiszolgáltatott vagyok neked. Azért vagy velem, mert szeretlek, és mert felneveltél ahhoz, hogy ezeket a sorokat írni tudjam neked. Van egy saját történeted, én pedig arra kérlek, hogy azt valósítsd meg!
Anya, én igyekszem a szeretet nyelvén beszélni veled. Ez nem azt jelenti, hogy mindig szépen beszélek – ismersz. Nem mindig mondok könnyűeket, nem mindig vagyok egyszerű eset. Pontosan ezért, minden változás és változtatás előtt, nekem meg kell kérdeznem: akarsz-e élni Édesanyám? Úgy igazán, nagy kanállal, mindenestül, elevenen? Vannak-e tervek, elképzelések, van-e miérted?
Mondhatod, hogy buta egy kérdés, de valójában nagyon hétköznapi és szükséges. Csakis azért vagyok nyugodt melletted, mert tisztelni akarom a döntésed. Azt is, ha élni szeretnél, és azt is, ha nem. Erről sosem dönthetek helyetted, s bár a döntésed befolyásol majd engem, én majd képes leszek arra, hogy szembe nézzek a következményekkel. Félhetnék, győzködhetnélek, de igazából nyugodtan szoktam lefeküdni este. Felfogom, hogy ettől a döntéstől függ minden, s nekem természetes, hogy Te tökéletesen hozod meg a döntésed.
Ha élni szeretnél, akkor mondhat neked bármit akármilyen orvos, Te élni fogsz. Nyugodt vagyok. Ha pedig nem, és titkon, a szíved mélyén azt érzed, hogy elég volt, akkor az élet úgy is kedvez neked, és teljesíti minden kívánságod. Nyugodt vagyok – mert nem érdekelnek már az önzőségeim, én csak tisztelni szeretném a mindenedet – akkor is, ha búcsúznom kell Tőled.
Egyelőre úgy érzem, hogy nem egészen élesek a szándékaid és sok minden kavarog benned. Egyrészről a végtelen életet látom rajtad, benned, körülötted, s látom a sorsod a tenyeredben. Másrészről pedig, nyög lelked súlya alatt a tested és szenvedsz. Talán az életnek magának sem egyértelmű a döntésed. Stagnálsz, élet és halál között lebegsz. A betegség megmérettet, próbára tesz. A cél pedig az, hogy megszülessen a döntésed.
Anya, én már igazán nem is félek. Kezedben az életed, s bárhogy döntesz, én mindenhogyan szeretlek! Mondtam, hogy ismerlek, és ez az ismertség sosem ér véget. Se most, se máskor, semelyik életünkben. Össze vagyunk kötve, Te és én, mi ketten!
