Már nem azt keresem, amit régen. Értelmetlen visszanéznem a szívemben féltve őrzött szempontokra, túlszínezett ideálokra, amik egykor olyan nagyon fontosak voltak. Hisz, ha szembe jönne velem a zsánerem, valószínűleg elsétálnék mellette. Hogy miért? – kérded. A válasz egészen egyszerű: már nem azt keresem, amit régen!
Őszintén, mindig is nehezen néztem végig a jól mintázható, hagyományból elfogadott kapcsolatokat. A sok mosolyt, de felszínes szavakat. Pedig ebből a társadalmi játszmából én is megkaptam az adagomat. Valahol akkor lehetett elegem, amikor felismertem, hogy nekem ez tulajdonképpen nem megy – és nem is szeretném, hogy menjen! Arra lettem figyelmes, hogy egy randi, maga az ismerkedés, majd a párkapcsolat sem olyan, mint ahogyan az szívem szerint jó volna.
Addig legalábbis nem, amíg a nagy könyvben megírtak szerint járunk el. Pedig régen csíptem, amikor valóra vált egy áhított film jelenet, vagy végre velem is megtörtént az, amit addig csak mások meséjéből ismerhettem. Aztán megtörtént mind, és rájöttem, hogy annyira nem is azonosak velem. Volt több zsáknyi örökölt és tanult mintám – ahogyan mindenkinek – de rájuk sem néztem. Hozzá kell tenni, innentől sokan nem is értettek meg.
Fontosból jelentéktelenné váltak azok az igények, amik még csak nem is voltak az enyémek! Kétlem, hogy őszinte gyermekként, a tiszta szeretet megnyilvánulásaként magam kezdtem volna álmodozni szétidealizált külsőségekről, és olyan szempontokat alkottam volna, amiken gyermekként gondolkodni, valljuk be, még csak kicsit sem esélyes. Ugye, ugye, a felnőttek.. Lényeg a lényeg, már annyi minden mindegy – beadom a derekam, a csibész mosoly még mindig kell! – mert minden a szívünkbe van írva.
És ha már úgyis oda van írva, akkor csak mesélnem kellene róla, hogy jól bevonzzam!
Szóval, szeretnék egy csomó mindent, és ez így van rendben. Már jó érzéssel tölt el: valahol útközben azt is levetkőztem, hogy ne legyen túl sok igényem – mert ugyan miért ne legyen? Miért ne fogalmaznám újra és újra a vágyaimat, és miért is ne hangolnám igényeimet állandóan szívem húrjaira? Hát ez volna a módja! Szeretném a szempárt, amit a lelkem szinte már vakon is lát. Szeretném a sétát, azt a végtelen hosszú fajtát! A pillanatokat, amiket nem fényképezünk le, intimen őrizve így őket emlékeinkben. Az összes bögre teát, a vacsorát, amit táplálónak szánsz. Szeretném a szikrát, mely bőrünk érintkezésében vert tanyát, s a tempót, aminek tisztelet adja a ritmusát.
Úgy mesélsz, és annyit, ahogyan csak érzed: szeretném a türelmet, hogy elmesélhess mindent. Tudni szeretném, érezni a hited, látni a térképet, hogy lelked útja hova és merre vezet. Lehetnénk ketten, ketten a világ ölelésében – semmiképp sem ellen. Siessünk vagy ne, de legyen időnk az érzelmeinkre. Szeretném, ha azok vezethetnének minket, s nem vágynánk megfelelni senkinek.
Annyi mindent szeret-nék! Ha elgondolkozom kettőnkön, érezhetném azt, hogy minden szívdobbanás helyesel bennem? Hogy bármi vagy nekem, a minden vagy nekem, az igazi vagy nekem? Amikor megkérdezik, lehetne, hogy ne tudjam megfogalmazni kettőnket, hogy milyen egyként veled? Szeretném az érzést, amit a szavak már nem bírnak el!
Jóllehet, már nem azt keresem, amit régen, de nem is születtem völgynek, hogy örökké ugyanarra a hegyre nézzek fel. E hagyományt eleresztve, a kívánságaimat a szél messzire vihette – végre – elmondása szerint időtlen idők óta várt erre. Maradok a híve: szeretném, hogy minden szellővel közelebb fújhasson minket!
