Pedig szent volt – esküszöm, nem hittem, hogy lesz még alkalom, amiért feladom. Pedig tudtam, hogy mit akarok. Pedig a teremtésem mindig tűpontos. Pedig azt hittem, hogy végre ott vagyok – a jó történet kapujában állok. Pedig egy kicsit sem akartam gyökereket ereszteni ott, ahol egy pillanatig sem lehet talajom.
Próbáltam utoljára kinyújtani a karom. Szavakkal is mondani, hogy félek, nem jó helyen vagyok. De rettegek, már nem tudom, nem érzem, az vajon merre vagyon. Félek, hogy képes vagyok elfelejteni. Félek, hogy elfáradok, s elhiszem, akármivel hívjanak is magukhoz. Eleresztem, s elereszt a saját történetem – pedig szent volt, pedig szenvedéllyel egymáshoz tartozunk. Csak tartoztunk?
A szívemből téptem ki, hogy szakadjon. Mintha nem fájt volna eléggé – ripityára törött – s, szétszéledt a Földön. Pedig én csak boldog akartam lenni. Én csak szerelmes szerettem volna lenni. Tartozni. Ölelni. Szeretni. Az életet elkezdeni – valahára megosztani. Kiáradni. Pedig azt nekem is lehet.
Becsapott. Kért – s, én kértem magamat – hogy hagyjam annyiban. Engedjem, dobjam, szaladjak. Azt mondta – s, én mondtam magamnak – hogy vár ránk egy megélni érdemes történet. Létezik, lüktet, rezeg. Helyes és eleve elrendeltetett, így kell lennie. Ha így döntünk, lehet.
Te nem tudod mi az a szerelem. Én nem tudom mi az a szerelem. Nekünk nem ugyanaz a szerelem.
A legkedvesebb álmomat vetted el – s, én adtam neked a helyet. Álmodj velem, álmodni szeretek. Álmodva élek. Álmodnom kell, hogy éljek. Most álom nélkül rettegek. Élek?
Az én történetem nem ilyen. Az én szerepem nem ez. Az én életem annyira másmilyen! A sajátomat, megcsaltam érted. Akartam, hogy tiéd legyen a főszerep. Elképzeltem, kiosztottam neked. Kérted – s, én kértem, hogy a kedvenc színészem jelenlen meg. Hívtam, minden rezgésemmel a szerelmet idéztem. Most kell! Az életem mindenképp eljátszom, csak az nem mindegy, kivel..
Mint az esketés előtt: az esküvő előtti napon az igaz szerelmedet hívod. Válaszolj. Jössz játszani velem? Örökké nem gyakorolhatok némán: a lényemet neked adom. Neked, aki társam vagy a legkedvesebb és legváltozatosabb színpadon, amelyet a világ csak látott. Amelyet ezúttal a lelkünk látott meg, s lett belé őrülten szerelmes.
Idejövünk! Itt vonzunk és taszítunk, itt sírunk és mosolygunk, itt játszuk el a drámánkat, amelybe mindketten szerelmesek vagyunk. Amiért élni és halni is képesek vagyunk. Ez a mi játékunk. Próbálunk. El fogjuk felejteni, hogy próbálunk. Élesben hisszük majd, hogy próbálunk. Nem tudjuk majd, éppen melyiket csináljuk. Éppen ezért, mindent életre-halálra játszunk. Odaszeretjük, belehalunk. Elszakadunk, odatapadunk. Reménykedünk és szertefoszlunk. Belekavarodunk.
Saját, önön történetünket csaljuk meg. A miénket! Pedig szent volt.. Pedig végig tudtuk, hogy mit akarunk. Pedig a teremtésünk még mindig tűpontos. Pedig tényleg nem ereszthetünk gyökeret ott, ahol valójában nincs is talajunk. Pedig elhihetnénk, ha végre a jó történet kapujában állunk. Felismerhetnénk a társunk.
