A történetnek, amelyet megcsaltam

Pedig szent volt – esküszöm, nem hittem, hogy lesz még alkalom, amiért feladom. Pedig tudtam, hogy mit akarok. Pedig a teremtésem mindig tűpontos. Pedig azt hittem, hogy végre ott vagyok – a jó történet kapujában állok. Pedig egy kicsit sem akartam gyökereket ereszteni ott, ahol egy pillanatig sem lehet talajom.


Próbáltam utoljára kinyújtani a karom. Szavakkal is mondani, hogy félek, nem jó helyen vagyok. De rettegek, már nem tudom, nem érzem, az vajon merre vagyon. Félek, hogy képes vagyok elfelejteni. Félek, hogy elfáradok, s elhiszem, akármivel hívjanak is magukhoz. Eleresztem, s elereszt a saját történetem – pedig szent volt, pedig szenvedéllyel egymáshoz tartozunk. Csak tartoztunk?

A szívemből téptem ki, hogy szakadjon. Mintha nem fájt volna eléggé – ripityára törött – s, szétszéledt a Földön. Pedig én csak boldog akartam lenni. Én csak szerelmes szerettem volna lenni. Tartozni. Ölelni. Szeretni. Az életet elkezdeni – valahára megosztani. Kiáradni. Pedig azt nekem is lehet.

Becsapott. Kért – s, én kértem magamat – hogy hagyjam annyiban. Engedjem, dobjam, szaladjak. Azt mondta – s, én mondtam magamnak – hogy vár ránk egy megélni érdemes történet. Létezik, lüktet, rezeg. Helyes és eleve elrendeltetett, így kell lennie. Ha így döntünk, lehet.

Te nem tudod mi az a szerelem. Én nem tudom mi az a szerelem. Nekünk nem ugyanaz a szerelem.

A legkedvesebb álmomat vetted el – s, én adtam neked a helyet. Álmodj velem, álmodni szeretek. Álmodva élek. Álmodnom kell, hogy éljek. Most álom nélkül rettegek. Élek?

Az én történetem nem ilyen. Az én szerepem nem ez. Az én életem annyira másmilyen! A sajátomat, megcsaltam érted. Akartam, hogy tiéd legyen a főszerep. Elképzeltem, kiosztottam neked. Kérted – s, én kértem, hogy a kedvenc színészem jelenlen meg. Hívtam, minden rezgésemmel a szerelmet idéztem. Most kell! Az életem mindenképp eljátszom, csak az nem mindegy, kivel..

Mint az esketés előtt: az esküvő előtti napon az igaz szerelmedet hívod. Válaszolj. Jössz játszani velem? Örökké nem gyakorolhatok némán: a lényemet neked adom. Neked, aki társam vagy a legkedvesebb és legváltozatosabb színpadon, amelyet a világ csak látott. Amelyet ezúttal a lelkünk látott meg, s lett belé őrülten szerelmes.

Idejövünk! Itt vonzunk és taszítunk, itt sírunk és mosolygunk, itt játszuk el a drámánkat, amelybe mindketten szerelmesek vagyunk. Amiért élni és halni is képesek vagyunk. Ez a mi játékunk. Próbálunk. El fogjuk felejteni, hogy próbálunk. Élesben hisszük majd, hogy próbálunk. Nem tudjuk majd, éppen melyiket csináljuk. Éppen ezért, mindent életre-halálra játszunk. Odaszeretjük, belehalunk. Elszakadunk, odatapadunk. Reménykedünk és szertefoszlunk. Belekavarodunk.


Saját, önön történetünket csaljuk meg. A miénket! Pedig szent volt.. Pedig végig tudtuk, hogy mit akarunk. Pedig a teremtésünk még mindig tűpontos. Pedig tényleg nem ereszthetünk gyökeret ott, ahol valójában nincs is talajunk. Pedig elhihetnénk, ha végre a jó történet kapujában állunk. Felismerhetnénk a társunk.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Gyere lélek, vesszünk kicsit el

Mondani, szemtelenül és szemérmetlenül, hogy ez a férfi, s ez a nő kell. Ez a lélek bújjon az enyémhez. Szeretem, ha ott van mellettem, szeretem, ha hozzá érhet a mindenem. Szeretem, hogy a világunkban van egymásnak hely. Szeretem, hogy irracionális döntések őszinte úton vezetnek bennünket.

Tovább olvasom »

A múltam vagy, a jövőm így nem lehetsz

Már nem szeretném, hogy kitűntetett helyed legyen, már nem te vagy az az egy. Az az egy lettél, akire a többiekkel együtt emlékezni szeretnék, akiknek engedem, hogy kicsit is meghatározzanak. Együtt. Idővel kisebb és kisebb lettél, egy régi szép történet csupán, amit egy szép napon majd lehet, hogy el szeretnék mesélni. Csak ezért emlékszem még.

Tovább olvasom »

Életvirággal a szívemben

Tényleg dőljek? Amiért nincs itt ebben a világban semmi, amit a lelkem keres. Bár a hangzatos ígéretek sokáig adtak lendületet, egy pont után, tisztán éreztem: nincs tovább. Most kell! – nyögte bennem minden. A nullán, mínuszban is talán, a jövő talányos ígérete, többé már nem motivált.

Tovább olvasom »

Ismerlek valahonnan

Az idő folyékonnyá, tekergőssé válik egészen hamar. Valamiért mégis ott vagyunk a markában. A mohóság, a nyughatatlan fenevad többet akar. Nem elég ismerni, nem elég emlékezni, nem elég érezni, felfogni, s majd idejében tapasztalatba hívni azt, ami eleve ott van a forrásban. Nem. Már most zabálni akarja a tudat, mintha történetünk potenciálja lenne a világon létező legcukrosabb falat.

Tovább olvasom »

Miattad

Bárcsak ne hittem volna az utolsó pillanatig, hogy fogni fogod a kezem közben. Hogy odaöleled azt a kínkeservest. Hogy többé nem játszol nélkülem ezen a gyönyörű földi játszótéren. Bárcsak ne haltam volna egy kicsit meg. De hiszen éppen csak túléltem. Hogyan is történhetett volna velem több minden? Pedig hittem, hogy nem hagy sokáig kibillenve az élet.

Tovább olvasom »

Ha most születnél meg

Persze, nyugodtan szenvedd el. Mondd azt, hogy elvettek valamit tőled, hogy ez az egész nem fair. Bár nem tudom, hogy hallottál-e már panaszkodni újszülöttet. Az emlékek miatt van, ugye? Dédelgetett álmok miatt, és régóta szövögetett tervek miatt. De igazán azért, mert hitted, hogy ismered a szabályokat. Aztán, aztán történt egy ilyen: minden más lett, és már semmi nem ugyanolyan.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X