A legbüszkébb klisénk

Mert megtörtént a klisé. Az lettem, meg olyan, amilyenné látszólag az élet tett. Logikus, kicsit szomorú, olyan beteljesíthetetlen. Őt akartad gyógyítani. Neki akartál segíteni. Elkéstél? Leszel valaha elégedett, el tudod engedni az önkéntes beteget, megleled valaha a békédet? Felelj.


A tehetetlen lélek, aki soha többé nem akarja a tehetetlenséget érezni. Menteni akar, mert őt, az egyetlent, nem tudja. Az idő múlt, a jelen így, csak búskomor lehet. De hogyan szólhatna erről az élet, miért is dobogná ezt a szív, miként akarna befejezni valamit, amit itt és most, de a holnapban sem lehet?

Mert mondom, megtörtént a klisés eseménytömeg. Hihetném, hogy pontosan ezt gondolod, de így csak én, egyedül én vélekedem. Ítélkezem. A mosolyom néhanapján fintoros, mert tudom, így tűnhet. Ezért lettem ilyen, biztosan nincs is mélyebb elhívás bennem. Talán nincsen. Biztosan eltévedtem. Fájdalmas, s elviselhetetlen volna így élni. Legalábbis így érzem.

Fájna, hogy nem tudtam, éreztem, amit most. Marna, hogy mindössze egy kicsivel, pontosan az lettem, aki a szemébe nézve, s megnyugtatóan mosolyogva előcsalogathatta volna belőle az életet. Hitt volna benne, a lehetetlenségben, ami a tisztaszívűeknek lehetségessé válik. Gyógyítottam volna, segítettem volna, inspiráltam volna, öleltem volna, nevettem volna, láttam volna. Az igazit, a lelket, s a vágyat benne. Éljek, vagy ne éljek?

Fájna mindez, hogy az idő, s a tér e metszetén, miért olyan igazságtalan az élet. Miért nem ért össze a mindenség, miért nem volt adott a lehetőség, miért ilyen keserédes a mostani belső jelenség?

Igenis összeért a kedvünkért. A mindenség.

Kevés a bárcsakom, annál ritkább a volnám. Mert minden megadatott. Időben, s valami már jóval azelőtt: esély, döntés, lehetőség. A közös elmélkedés, a megérzések, a tudás és ismeret, álmok és szerelem, a búcsúzás időben, a nevetés és öröm felülkerekedve, a hit, ami felemelt bennünket. A nehéz szerepek, a kimondhatatlan mondatok, az elfogadás. A jókívánság, az útravaló, s az ígéret.

Szimfónia volt, amiben megtaláltuk a helyünket. Egyikünk sem ekkor született, egyikünk sem ekkor halt meg. Eljátszottuk, ahogyan azt kell. Miért nyavalygok hát, hogy mindez oly nagyon klisének hat? Mert bosszant. Mert így mondhatják, hogy igazságtalan, nyakatekert, kibogozhatatlan. Látszólag.

Engem nézve – csak messziről, tisztes távolból – egy keserű elhívás valósul meg. Dráma, amiben elcsúszott az idő, s megrekedt a tér, a szereplők pedig, készségesen szenvedik el. Fájdalomból cselekednek, követelik az elégtételt, szeretnék az esélyt, amit már nem lehet..

Pedig nem mondja: „Segíts nekik úgy, ahogyan nekem nem tudtál”. Sokkal inkább így szól a szívemben: „Segíts nekik úgy, ahogyan velem is tetted”. Ez a kicsit sem klisés igazság bennem. Erre nevelt. Ő, az élet, s az aktuál helyzet. Az elve elhívás bennem.

Ugyanis amikor még akart, pörölt velem. Könyörtelenül számonkérte a hitem. Akkor is, ha ő maga nehezítette a legjobban el. Mindenével várta tőlem a mindenem, de becsmérelt érte. Azért, mert mindenemet adom, aztán azért, mert abbahagyom. A nagy tanítóm.


Talán a klisék mögött mind van ilyen történet. Talán nincsen. Látszólag úgy sem érthetjük meg. Ő nem mesélheti el, s én is csak azt mesélhetem, ami engem illet. Így van ez. A klisé.. még mindig bosszant. De meghagyom, legalább büszkének – a miénknek. A legbüszkébbnek.

- Flóra Babett

Ha tetszett, oszdd meg!

Megosztás itt: facebook
Facebook
Megosztás itt: twitter
Twitter
Megosztás itt: email
Email

Kapcsolódó cikkek

Hiányzik, hogy hozzám érj

Van köztünk egy lépés távolság, ami fojtogat. Ami miatt félve érek hozzád, ami miatt nem vagyok már benne biztos, hogy örülsz az érintésemnek. Hiányzik, hogy hozzám érj, a szavaiddal is. Hogy egyáltalán el akarj érni hozzám. Mert órákat beszélgettünk, mert órákat töltöttünk csak egymással. Több időnk lett volna? Vagy csak képesek voltunk elég időt szánni egymásra?

Tovább olvasom »

Voltunk, vagyunk, vagy leszünk

Eltűntek, hova lettek a magabiztos döntéseim? Hol van belőlem az, akit látok benned? Aki tudom, hogy ott volt bennem is. Ott van még mindig valahol bennem. Belenéztem a szemedbe, és magamat láttam meg benne. A társat, a szeretőt és a barátot egyszerre.

Tovább olvasom »

Öreg lelkek

Értem, hogy jöttél értem, értem, hogy kéred a részedet, és biztos vagyok abban is, hogy valaha ezt nagyon szépen ígértem meg. Hiszem még, hogy a lényeged pótolhatatlan nekem és valamiért igenis kell. De tényleg ezt kell?! Forgatja a szemét minden sejtem.

Tovább olvasom »

Voltunk, vagyunk, vagy leszünk

Eltűntek, hova lettek a magabiztos döntéseim? Hol van belőlem az, akit látok benned? Aki tudom, hogy ott volt bennem is. Ott van még mindig valahol bennem. Belenéztem a szemedbe, és magamat láttam meg benne. A társat, a szeretőt és a barátot egyszerre.

Tovább olvasom »

Tiszteld a tempódat

Szorítani fogom a kezed, amíg nem értem miért fontos az elengedés. Időt fogok kérni, amíg túl gyorsnak érzem a közeledést. Megálljt fogok mondani, ha nekem ennyi elég, és szólni fog a szám, ha valami már régen kevés. Szabad leszek, ha nem érzek magamon láncokat, és majd szabadulok, ha börtönben érzem magamat.

Tovább olvasom »
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
error:
X